A Postmarks egy olyan (ízlés szerint indie/dream pop) zenekar, ami szem előtt is van meg nem is: a cím nélküli bemutatkozó lemezt a Pitchfork sem utálta, magam is szívesen hallgattam, egy ötvenes év végi listára simán föltettem volna. Egészen kedvesen atmoszférikus lemez (köszönhetően Tim Yehezkely énekesnő fátyolos, mélabús énekének és a szinte semmit nem kihangsúlyozó, mégis karakteres hangszerelésnek), a zenekar szintjén slágernek számító Goodbye és a személyes kedvenc Summers Never Seem to Last című számokkal. Ennek ellenére nincs valami hatalmas rajongótáboruk, csak egy apró, ám annál lelkesebb csapatot tudok elképzelni, még ha a lelkesség viszonylag nehezen fér is össze a zenekar hűvösségével. Nos, ez a zenekar húzott egy Nouvelle Vague-ot, és összerakott egy feldolgozáslemezt, ami több szempontból meglepő. Mert miért ilyen hamar? Miért ilyen későn? Úgy gondolná az ember, hogy ilyenek vagy csak teljesen erre kitalált koncepcióból születnek (lásd fent), vagy több lemezes, befutott előadók készítenek hasonlót pihenésképp, rajongóörvendeztetésre vagy az ihlethiány palástolására. Ebben az esetben (úgy néz ki) egyik sem igaz: kellett bőven elképzelés és ötlet ahhoz, hogy ez a lemez olyan legyen, amilyen.
Ránézésre elég bizarr, legalábbis erősen behatároló szisztémára húzták rá a feldolgozott számok listáját, nevezetesen mindegyik szám címében megjelenik valahogy annak sorszáma (leszámítva a zárószámot, a Pointer Sisters Pinball Number Countját, ami a Sesame Streetből lehet ismerős, itt természetesen a dalszövegben rejlik a megoldás), így lett a lemez címe By the Numbers. Meglehetősen diverz a lista, értve ezalatt a nagy tér-, idő-, stílus- és ismertségbeli szórást is, de egyértelműen jó számokhoz nyúltak hozzá, és ez nem is biztos, hogy a feldolgozás (miatti utánahallgatás) nélkül számomra kiderült volna. Ha csak az előadókat nézzük, még kereskedelmileg se tűnik öngyilkosságnak a válogatás, a Sinatra-családdal, Bob Marley-val, Bowie-val, Cure-ral, Blondie-val egész biztosan lehet olyanokat találni, akik látatlanban azt mondják, igen, ez kell, ez biztos tökjó. Aztán valószínűleg meglepődnének, mert inkább második vonalas dalok ezek, olyanok, amiknek jó része ott pihen minden kicsit is alaposabb zenegyűjtő (khm) CD-in, csak esetleg ő se tud róla. A másik meglepődés aztán az, hogy csak nyomokban hallják vissza az eredetit – sokszor ugyanis pont az a taktika, hogy az élét veszik ki a daloknak, azt, amitől az, ami, de ehelyett beleteszik a saját hangjukat, és a mérleg a végén legalább nullszaldós lesz.
Kezdésként az Antoni Carlos Jobim által írt, többek között Frank Sinatra által is énekelt One Note Sambával játsszák el ezt, hátborzongató felütéssel, lelassítva és lehűtve. Ezután jön Robbie Williams Milleniuma… na jó, nem, hanem a You Only Live Twice kapja meg a magáét, és nemcsak egy jobb számot kapunk az eredetinél, hanem egyúttal egy jobb James Bond-filmzenét is. Marley három kismadarának alaposan átvariálódik és elszomorodik a dallama, vagy ha nem is elszomorodik, de ez a dal már nem tömegeknek szól, inkább hat egy anyuka nyugtató altatódalának. A negyedik számra az igaz, hogy ha csak erről tudom, hogy feldolgozódik, már rohanok is a lemezért. Nem azért, mert konkrétan föl tudtam volna idézni magát a dalt (nem az eredeti előadó híresebb és jobb első lemezén van), hanem mert egyáltalán: Ride, és annak örülünk. A hétperces OX4 elejéről jó érzékkel lecsapták a tényleg teljesen fölösleges kétperces bevezetőt, a maradék ötöt játssza a Postmarks, sokkal áramvonalasabban, puhábban, az eredetiben néha kicsit idegesítő magas zajongás helyett egy mélyebb hangszínt megfogva. Nincs mese, hiába Bowie a mester, a Ziggy Stardust nyitánya (Five Years) akkor is sokkal szebb így feldolgozva. Talán ki lehet mondani, hogy
Összességében tehát becsülendő lemez, és azt mondom, inkább készítsen mindenki jó számokból saját hangon jó feldolgozásokat, mint hogy eredetiként próbáljon eladni egyértelmű nyúlásokat, vagy épp erőlködjön valami igazán egyedin.
Értékelés: 6.9
Legfrissebb kommentek