Vagy nem? Hát nyilván nem. Persze nem lehet ennyire egyértelműen eldönteni ezt mindenről, ami Szűcs Krisztián szájából elhangzik, de ahogy az várható volt, az új Heaven Street Seven-lemez is fröcsög az iróniától. De vannak egyéb dolgok is, amiket most meg kell beszélnünk.
Nagyjából 2008. október 8-ra tehető az a zenetörténeti pillanat, amikor a HS7 bejelentette, hogy a következő lemezt a megjelenés előtt egy héttel elérhetővé teszik a hs7.blog.hu-n (ekkor jött hírlevél és jelent meg az est.hu-n, de nem mondhatni, hogy percek alatt széttépte a hírt a sajtó), és legálisan le lehet tölteni egy héten át. Mivel a Kaukázustól nehezen lehetne elvenni a hazai zenei netes jófejkedés első helyét, így itt arra szűkült a hőstett, hogy ők az első olyan zenekar, akik fizikai formában is megjelentetnek egy lemezt, és azt ingyen osztogatják. Végül kiderült, hogy átverés az egész, mivel nem a tervezett időben, hanem annál két nappal hamarabb fölkerült a lemez, de túléljük. Dicséretes a minőség (320-as mp3), viszont az akció köré kerített weblap gyalázatos (különösen a link fölé vitt egér hatása riasztó), kicsit gyakorlottabb gimis CSS-bűvész pár ezer forintért összerakott volna ennél sokkal értelmesebbet*. De ezen is túl lehet lépni, úgyis csak egyet kell kattintani, hogy lejöjjön egyben a cucc; persze aki stúdiós képeket akar nézegetni, netán borítót tervezni támad kedve, az kattingasson meg nézegessen tovább nyugodtan.
Szóval Jazz. Mármint a címe. És ingyen, szóval free Jazz, érted? Na jó, reméljük, nem ez a logika vezérelte a zenekart a címadásnál, elvégre ez a nyitószám címe is. Első hang: a Bauhaus-életmű első hangja. Jó, nem nagy dolog, csak egy magas gitárhang, meg amúgy is, fél hanggal lejjebb. Na de hogy a hat másodperc után következő, reverbbel terhelt nyolcnyolcados gitározást nem a B-52’s-életmű első száma ihlette, azt nem fogja senki elhitetni velem. Aztán csak meglepődik az ember úgy igazán is, mert rockolás kezdődik, a súlyosnak szánt résznél kis hangulati önismétléssel: az általam koncerten sose hallott, pedig vicces és jó Igen című szám néhány hangja ugrik be. Eltekintve a "jazzt kell szeretni / jazzt dobta a gép" tőrdöfésektől meg attól, hogy Szűcs Krisztiánnak nem áll jól a kiabálós ének, végül is nyitószámnak elmegy, bár elviselne az ember valami kevésbé sokkolót, főleg ha tudja az ember, hogy egy bugyuta furulyával induló, cuki skandináv indie-t idéző szám következik. Ide is jut önismétlés, méghozzá az
Legyünk pozitívak: a Magyar világsztár nem produkálja a lemezen legtöbb számra jellemző hibát, vagyis prozódiailag egész jól jön ki, sőt, akár bravúrnak is nevezhető. Itt is van ugyan zavaróan rövid ideig kitartott hosszú szótag, de még viselhető mennyiségben. A legbosszantóbb az, amikor érezhetően meg lehetne szebben is oldani, mégis a nyelv marad alul. A következő szám egy rejtély. Első ránézésre egy üres, kínosan lassú ballada semmitmondó szöveggel ("...mennyi pillanat múlt el, ami örökre szólt"), másodikra eldöntöttem, hogy ez egy kísérlet, ami arra hivatott, hogy kipróbálja, tényleg elég-e szart csinálni ahhoz, hogy valami sikeres legyen, méghozzá olyan szart, ami saját magáról is elmondja, hogy szar – más magyarázat egyszerűen nincs. Ezután ismét számkitalálós játék következik, aminek az egyik megfejtése az, hogy Killers – Mr. Brightside, legalábbis a szám eleji csilingelős gitár, utána pedig (tulajdonképp egész logikus módon) átmegy a dolog tipikus nemrég trendi New Order-szerű indie-dance muzsikába, megfejelve egy kis Love Will Tear Us Apart-féle szintivel, hogy fél pontot az amatőrök is szerezzenek. Ami a szöveget illeti, ennyit mondanék: "szívedet több tonna semmi nyomja". A Zombik fényes nappal kapott egy teljesen jó verzét, amihez egy hangulatilag és zeneileg teljesen oda nem illő, nyolcbites effekttel tarkított "refrén" kapcsolódik. Egy sokkal szervesebben kapcsolódó, áttételesen glames gitáros rész után még egy refrén, és ennyi.
Rég jártam koncerten, csak három új számot hallottam (akkor még angol szöveggel), és azok nem voltak rosszak, úgyhogy az utolsó öt számnak még volt esélye jónak lenni – részben sikerült is neki. A Ne menj vissza nem vállal sokat, az akusztikus gitár, lábdobogás és taps alap amilyen egyszerű, olyan jó. A "
Csalódás? Az hát. Gyengébbre sikerültek a dallamok, mint a korábbi lemez(ek)en, és ugyan sok olyan hangzást hozott a zenekar (megint), amit magyar lemez még nem látott, de sokszor csak egymásra hajigált dolgoknak tűnnek ezek, és egy külföldi menedzser szemével nézve megintcsak nem eladható; de nem is ez a baj, hanem hogy nem érdekes. Amíg nem voltak ennyire nyilvánvalóak a nyúlások, meg nem ilyen relatíve friss dolgokból csentek, és amíg egészséges arányban voltak a külföldi és hazai hatások, addig talán, de így nem. Még akkor sem, ha maga Tövisházi Ambrus kelti a zajokat (amik amúgy általában nem tettek rosszat a lemeznek).
Értékelés: 4.2. Nem magyar füllel ez a lemez / magyar füllel a lemez képzelt angol változata: egy leheletnyivel jobb.
*UPDATE: azóta szerencsére kicsit csinosítottak a blogon.
Legfrissebb kommentek