Legfrissebb kommentek

Címkék

after crying (1) ajánló (4) animal collective (2) audio bullys (1) axolotl (1) beach house (1) bécs (1) best of (2) beszámoló (15) be your own pet (2) blood red shoes (1) british sea power (1) caribou (1) clinic (2) coldplay (1) cut copy (1) dan le sac vs scroobius pip (1) deerhunter (1) devo (1) dick4dick (1) disband (1) dürer kert (1) eagles of death metal (1) editors (1) elbow (1) erik sumo band (1) fall (1) fatboy slim (1) felix kubin (1) fesztivál (11) fleet foxes (1) franz ferdinand (1) gossip (1) heaven street seven (2) hercules and love affair (1) hexstatic (1) hot space (1) james chance (1) je suis animal (1) kevin barnes (1) kings of leon (1) kiscsillag (1) koncert (4) kritika (10) kult (3) late of the pier (1) laura marling (1) lengyelország (4) lilys (1) m83 (1) mancino (1) mando diao (1) man man (1) max tundra (1) menomena (1) metronomy (1) mgmt (1) modified toy orchestra (1) morrissey (1) mr oizo (1) mumm ra (1) művészetek palotája (1) myslowice (4) my toys like me (1) ninja tune (1) no age (1) oasis (1) off (4) of montreal (2) pohoda (6) portishead (1) post punk (1) pozsony (1) primavera (1) prinzhorn dance school (1) queen (1) rem (1) rhcp (1) rokaj (1) santogold (1) sarandon (1) singapore sling (1) so so modern (1) spanyolország (1) sparks (1) stephen malkmus (1) szene (1) szlovákia (7) the breeders (1) the chalets (1) the cribs (1) the fall (1) the fiery furnaces (1) the horrors (1) the kills (1) the last shadow puppets (1) the notwist (1) the postmarks (1) the shortwave set (1) the streets (1) the subways (1) the twist (1) the walkmen (1) times new viking (1) tindersticks (1) trencsén (6) tv on the radio (1) vampire weekend (1) van der graaf generator (1) wire (2) wolfmother (1) wolf parade (1) zágráb (1)

Oasis vagy Kings of Leon? 1/3.

2009.01.03. 23:06 | bátor ventilátor

 

 

Úgy néz ki, hogy a plázák karácsonyi díszítésével együtt az év végi listaállítások ideje is egyre korábbra csúszik, de bízom benne, hogy még mindig lehet újat mondani a 2008-as év lemezeiről. Kérdés persze, hogy létezik-e még olyan ember, aki nem fáradt bele a listaolvasgatásba. Az itt közölt lista popzenei témájú, amit azért kell külön kihangsúlyozni, mert könnyen előfordulhat akár az is, hogy előrébb került a rangsorban olyan lemez, amit ha önmagában pontozni kellene mint művészi alkotást, kevesebbet kapna, mint egy tőle hátrébb lévő (vagy épp a listán nem szereplő) album.

Általában az év lemezeiről. A szokásos "most akkor jó év volt 2008 vagy gyenge?" típusú vitákat könnyen rövidre lehet zárni: az idén legtöbb listán élmezőnyben szereplő lemezek többsége pár éve egyértelműen nem fért volna be az első húszba (várom az időt, amikor egy bátor zenemagazin nem oszt első helyezéseket év végén), akár pont azért, mert előadóik korábbi produktumai simán kiütötték volna őket. A(z úgynevezett) jó lemezek tehát általában nem voltak kiemelkedőek, viszont sok nagyjából hasonló erő toporog az “egész jó” vonalon, ezért nem érdemes meglepődni azon, ha apró szubjektív különbségek a listán nagyon fölerősödnek, azaz nincs benne valami, aminek benne kellene lenni, és benne van olyan, ami első ránézésre hogy kerül oda. Következzen tehát A lista első fele.


20. Fleet Foxes – Fleet Foxes: de csak duzzogva, na jó, tényleg nem olyan rossz lemez ez, de a körülöttük csapott hírverés akkor is aránytalanul nagy. A dalokat nem is tartom halhatatlan remekműveknek, viszont a tálalás, azaz a templomszerű térhatás és az egyenes hang (ha van ilyen) sokkal szimpatikusabbá teszi őket, mint a minden bokorban termő lo-fi singer-songwritereket. Szintén nagy érdem, hogy nem giccsesek, mert ha valami távol tud tartani a műfajtól, akkor az a csöpögés. Meg persze mint minden műfajnál, a klisék – és igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy itt szépen el vannak fedve a tipikus stílusjegyek, de a káposzta is jóllakik, azaz mégiscsak folk a folk. Valamint akad egy kedves, cirkuszi sátor módjára felépített dal (két csúcsponttal a negyedénél és a háromnegyedénél), a Your Protector, amit a tapasztalat szerint akár a folkot kimondottan nem kedvelők is fogyaszthatnak, úgyhogy még akár ajánlom is.

19. Tindersticks – The Hungry Saw: nem szép dolog valami ellenében megindokolni, hogy hogy is kerül ide, ráadásul az ellenlemezzel nem is egy stílusú a Tindersticks, de mivel nagyjából egyszerre jelentek meg, már akkor tudtam, és ez azóta csak fokozódott: a This Hungry Saw jobb, mint a Spiritualized Songs in A&E című lemeze, ami pedig sokkal gyakrabban kerül elő a legjobbak között. A Tindersticks stabilan hozza a szokott nyomott hangulatot, csak sokkal letisztultabban és kevesebb formabontási kísérlettel, mint amivel rajongótáborukat és elismertségüket a kilencvenes évek elején megalapozták. Stuart Staples remegős vokálja pont ugyanolyan érdekes, mint annak idején, ami lehet, hogy ugyanannyi potenciális hallgatót riaszt el, mint szerez (gyűjtés az INTERNETről: “Feladom... tíz év próbálkozás után azt hiszem, ideje elfogadnom a tényt, hogy soha nem fogom megszeretni ezt a hangot.”). A vonósok is szépek, és egyáltalán, az ilyen lemezekre lehet általában azt mondani, hogy szép. Külön számokat a fényesebbek közül lehet ajánlani, ilyen a címadó dal mellett a Yesterday Tomorrows.

18. Wolf Parade – At Mount Zoomer: igazán szégyellem magam, de nekem csak most esett le, és csak segítséggel, hogy itt két különböző ember énekel, pedig az Apologies to Queen Marie szeretőjének és hallgatójának vallottam magam korábban is. A frissebb lemezen már jobban szétválik a két énekes hangja és dalaik hangzása, ami nemsokára bekövetkező feloszlást sejtet, de majd meglátjuk. A csapatban az az ember, aki nem Spencer Krug, hanem Dan Boeckner, elment a hagyományosabb dalok felé (hangzásban és énekstílben is), míg előbbi ugyanolyan őrült, mint korábban volt, és mint amilyennek az időközben kijött két Sunset Rubdown-lemez mutatta. Az egész lemezre igaz, hogy összeszedettebb, egységesebb hangzása van, mint elődjének, de ezzel pont a bájából vesztett a produkció (és emiatt itt nagyon igaz, hogy az előző lemez simán elpáholta volna a mostanit), de bántani nem nagyon van miért, így is a legjobbak között van.

17. Be Your Own Pet – Get Awkward: suhancokat, akik nem szégyellnek energiával teni zenét játszani meg még kiabálni is mellé, általában nem illik tisztelni egy kritikusnak, de hát itt jön a fentebb írt használati utasítás: itt és most nem föltétlen ez a mérvadó. Mint az már korábban megíródott, a dicsőítés sajnos már csak posztumusz lehet, mert a zenekar tavaly szétesett. Előtte viszont beváltották a 2004-es Damn Damn Leash ígéretét, azaz egy egész lemezen keresztül poposak tudtak maradni úgy, hogy a hiperaktivitás és a noise/punk vonal is megmaradt. Az külön menő, hogy a kiadó letiltatott néhány számot a lemezről, mert túl erőszakosnak ítéltettek (utánuk kutatva annyira nem is hiányoznak). A vágott lemez hossza (nincs fél óra) és részben az egész cucc hangulata is Hives-os hasonlatért kiált, tényleg csak sajnálni lehet, hogy nem nézhettük meg, hogy evolválódik tovább a zenekar. Búcsúzóul szóljon a Heart Throb, melynél a verze üteme viccesen 3-5-4-4-es osztású, meg mondjuk a Food Fight!. Ez ha jól számolom, összesen két dal, de a három percet alig léptük túl.

16. Man Man – Rabbit Habits: az egymillió Quimby-rajongó (akik ugye implicite Tom Waits-rajongók is) országában igazán lehetne néhány százezer Man Man-rajongó is, hiszen ők pont azt csinálják, amit a Quimbynek kellett volna annak idején. A Rabbit Habits jóllehet nem éri el az őt megelőző Six Demon Days szintjét (abban több izgalmas avantgárdkodás volt), de a már ismert Waits-féle pre-pop, a sok érdekes hangszert használó, kocsmaénekesi attitűddel operáló hangzás (ahogy ők mondják: manic gypsy jazz) most is szép kaotikus lett, ezzel együtt könnyen emészthetőek a dalok. Jolly joker a kvázi instrumentális El Azteca – legalábbis azoknak biztos, akik hozzám hasonlóan vonzódnak az efféle teljesen funkciótlan szösszenetekért. Az olyan funkciótlan szösszenetek viszont, mint a záró hétperces Whalebones, semmilyen vágyat nem elégítenek ki, legalábbis ha már előtte van egy nyolcperces, szintén zárónak beillő dal, ami ráadásul jobb is. Ezzel együtt szívesen venném, ha valaki egyszer lepottyantana egy Man Man-koncertre, mert ez után a lemez után még nyilvánvalóbb, hogy az csak jó lehet.

15. Metronomy – Nights Out: ugyan nem mondanám hangszerfetisisztának, de egy elektropopféle lemezen az ideális arány az elektronika és az élő hangszerek használatában valahol az itt tapasztalhatónál lehet. A kilóra mért hangmennyiségeknél azonban sokkal fontosabb, hogy itt nagyon szép egységes hangzást sikerül kihozni e két forrásból, ami talán legnehezebben szokott sikerülni. Általában az történik ugyanis, hogy inkább hallja az ember szintivel megbolondított rockzenének vagy gitárokkal súlyosbított szintipopnak az ilyen próbálkozásokat. Itt az örömöt az hozza, hogy a legtöbb számban sikerült az élő hangszereket is belesimítani az elektronika tér nélküli, kétdimenziós hangzásába, de úgy, hogy mondjuk a gitár karaktere megmaradjon. Ének viszonylag kevés van a lemezen, és ez is jó arányérzékre vall, nem kell ugyanis több, de a kevesebb lehet, hogy már üresnek tűnne. A személyes nyerő hármas a Klaxons-vokálos My Heart Rate Rapid, az On the Motorway és az A Thing for Me, de az ezeken kívül kiadott három kislemez is szerethető. Túl jószívű vagyok...

14. Elbow – The Seldom Seen Kid: az Elbow is jó példája annak, ahogy év végére hogy megváltoznak az értékelések. Megjelenésekor hallgatva még csak egész jónak gondoltam, de gyengébbnek a korábbi munkáiknál, és különben is, sok volt még hátra az évből, biztos lesznek sokkal jobb lemezek is. Hát nem lettek, és különben is, “Mercury-díjat kapott, úgyhogy biztos jó”, meg még a Szimplában is hallani lehetett a Grounds for Divorce-ot... vagy ez most volt nem dicséret? Hm. A lényeg, hogy szimpatikus arcok ezek a már nem olyan fiatal angol gyerekek, el lehet hinni a dalaikat. Legalábbis ha szomorúan szólalnak meg, akkor mindenképp, a levegősebb, kinyíló jóérzésdarabok vagy nem állnak nekik jól, vagy csak én vagyok túlzottan szkeptikus az effajta csoportos, énekeljünk együtt örömködéssel kapcsolatban. Az album lényegében a második számmal kezdődik el, ez kapásból az egyik legjobb, és a folytatás is rendben van, csak a Weather to Fly töri meg kicsit. A folytatásnál ugyanígy az One Day Like This lóg ki rossz irányba, míg a zárószám nem rendes szám, ahogy a nyitó sem volt.

13. The Fall – Imperial Wax Solvent: sajnos be kellett látnom az év végi nagy újrahallgatás közepette, hogy a Wire lemeze nem fér be a legjobbak közé, de a Fallnak itt a helye. Az Imperial Wax Solvent feledteti a 2007-es Reformation Post TLC bénaságát, és egy “ahány szám, annyi stílus, de az se úgy, ahogy elképzelnéd” típusú (ha úgy vesszük, tipikus) Fall-lemez született. A hagyományosabb rockdalok kedvelőinek ott a Wolf Kidult Man, akik az eposzokért rajonganak, hallgassák szeretettel Mark E. Smith saját születésnapi köszöntőjét (50 Year Old Man), elektronikus tánczenéért pedig a Taurigot tessék keresni. A levágható szám pont a legutolsó szám, amiben a lemez címe is elhangzik, de egye fene, ez így is 2008 egyik legjobbja marad; éljen soká a mester.

12. Laura Marling – Alas I Cannot Swim: bárki bármit mond, 2008 a FOLK éve volt. Ugyan minden év a folk éve, mert a szaksajtó mindig ellenállhatatlan kényszert érez, hogy találjon magának egy (sok) aktuális roppant érzékeny folk előadót, és ezek a találmányok rendre hidegen hagynak, de ha valaki (sőt, valakik) számomra hallgathatót produkál(nak), ott már tényleg történt valami. Lehet mondani, hogy ez nem is igazi folk, hanem kilúgozott, meg pop, de ez egyrészt nem teljesen igaz, másrészt ha igaz, akkor is mi van. A hangsúly azon van, hogy egy alig tizennyolc éves lány jó dalokat ír, és a sokszor komor hangvétellel együtt is hiteles tud lenni. Speciel Marling-interjúval pont nem találkoztam egészen addig, amíg listaállítás közben bele nem futottam az est.hu beszélgetésébe, de ebből sok mindent le lehet vezetni. Kíváncsi vagyok ugyanis, a korosztályából hányan osztoznak vele abban a vágyban, hogy ők is Patti Smith-ek szeretnének lenni, mindenesetre akiben ez az érzés mozog, és akiben megvan a képesség, hogy a saját munkáját ennyire kritikus szemmel nézze, valamint egy jófajta (ön)tudatosság, az várhatóan később sem fog csalódást okozni.

 

11. The Walkmen – You & Me: a Walkmen nem egyszerű zenekar, mert mindig elfelejtem, hogy szeretem-e vagy sem. Aztán az élet úgy hozta, hogy sokáig maradt ugyanaz az adag lemez a lejátszómon, így ezt is sikerült többször meghallgatni, mint gép előtt, tudatos eredményeként történt volna. Most sem merném állítani, hogy minden dal főtémáját el tudnám dúdolni, de körülbelül hallgatásonként egy szám karakteres részének sikerült megmaradnia a fejemben, és már egész jól szét tudom választani őket (ez nem dicsekvés persze). Hosszú lemez, ráadásul nincsenek olyan nagy hangulati váltások, emiatt nem egyszerű egészben hallgatni, de ha már előre tudja az ember, mire számítson, határozottan jó. És ez most nem az, hogy addig kell hallgatni, amíg jó nem lesz, mert ez csak a szar lemezek rajongóinak mentsvára. Ezen elsőre látszik, hogy jó, pusztán szokni kell kicsit, hogy semmi sem történik azonnal, nincs a lemezen a Rathez hasonló tempósabb, zajos sláger. Nagyon jól megtalálta magának viszont a zenekar a háromnegyedes ütemet, a számok kb. fele épül erre, és lesz belőlük szép melankolikus keringő. Csúcspont kiválasztása a fentiek alapján nemigen lehetséges, csak egy apró mozzanat érdekességképp: a Canadian Girl eleje a zenés kíséret és az énekes hangképzése miatt egy az egyben lehetne Vampire Weekend is.



Szólj hozzá!


Címkék: the fall best of laura marling elbow tindersticks fleet foxes man man metronomy be your own pet wolf parade the walkmen

A bejegyzés trackback címe:

https://bravefanzine.blog.hu/api/trackback/id/tr39854574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása