Nem volt előzmény nélküli a péntek 13-ai bécsi kiruccanás a Horrorsra. Egyrészt nem akartam, hogy megszakadjon az egyedülállóan fantasztikus őszi külföldi koncertlátogatási sorozatom, másrészt megérlelődött egyfajta vonzalom a zenekar iránt, ami már a Primavera idején is egész szépen megvolt, csak a körülmények nem tették lehetővé, hogy nyugodtan megnézhessek egy teljes koncertet. Azóta az első lemezt is jobban értékelem, és továbbra is rendre nahát-érzésem van amiatt, hogy a zenekar mennyire rám cáfolt az idei lemezzel. Valószínűleg nemcsak én gondoltam ugyanis bő két éve, hogy ami egyszer jó vicc volt néhány sláger erejéig, másodjára unalmas lesz (eleve milyen hülyeség ilyen beskatulyázó nevet választani), és még hamarabb fordulnak majd el a csapattól, mint mondjuk a 2005-ös brit generáció nagy részétől. Ehhez képest rajtuk kívül nem is tudok mást mondani az elmúlt öt év brit zenekarai közül, akik fejlődtek volna, pedig többszörös furcsaságuk, különcködésük alapján akár meg is lehetett volna sejteni bennük a potenciált.
Odaérés a helyszínre: semmi különös, leszámítva, hogy a Westbanhofból felfelé jövet rögtön megláttam az első lecsúszott, tipikus tarajos-szipus punkot, aminek nyilván megörül az ember, ha arra számít, hogy a következő két napi bécsi lét során valószínűleg csak csendes-rendes osztrák állampolgárral fog találkozni. Ezt csak egy dolog tetézte, mégpedig az, hogy a lépcső tetején még több tipikus buta punk lebzselt, az elsőnek társai. Tényleg buták, hallottam, magyarul beszéltek.
A helyszínen viszont tényleg nincs meglepetés, hacsak az nem, hogy ott is magyarok (mármint az a meglepetés, hogy számomra ismeretlen, újgenerációs arcok), egy Talkshow nevű előzenekar, amiben ha néhány másodperc izgalmas volt is, megjegyezhető semmi, csak posztpunk/emo/rocker klisék, aztán várakozás. A konferálást nagyon hosszú, a vége felé kicsit idegőrlő zaj (magnóról!) jelentette, és nem sokkal a kiírt időpont után neki is fogtak a Primary Colours első számának. És ha már nekifogtak, nosza, le is játszották az egész lemezt egy kivétellel (Do You Remember) és egy plusszal (Whole New Way), amit én már egy gyengébb 2011-es lemezre vizionáltam, pedig csak egy B-oldal értékű bónuszdal a japán kiadáson. Tehát még egyszer: egyetlen szám se hangzott el a Strange House-ról a ráadás előtt, ami a stílusváltás ismeretében még logikus is, én még most is egész bátor dolognak tartom. Az általam a lemezen mindig áttekert I Only Think of You mondjuk itt se hiányzott nagyon, és az egyik számnál (valószínűleg a Who Can Saynél) úgy tűnt, hogy szétesett a zenekar, és még ezenkívül ráadásul nekem az ének is kicsit jobban el volt maszatolva a kelleténél, mégis profin eljátszottak mindent. Igaz, Faris Badwan őrültködése elég hamar kiszámíthatóvá vált, de ami a színpadon ment, jó volt a szemnek is, különösen igaz ez a hülye hajú basszusgitáros (Tomethy Furse) hipermozgásának és az orgonáló Joshua von Grimm merevségének kontrasztjára.
Én még olyan örülést nyolcperces számnak nem láttam, mint ami a Sea Within a Sea-nek ment, most se tudom hova tenni, bármilyen jó is maga a szám. Az ez utáni levonulás után (nyilván) egy teljesen más felfogásban játszó együttes lépett pályára: amiről az egyik pillanatban azt gondoltam, hogy valami olyasmi szól, mint a Suicide Ghost Riderje, a másikban meg hogy csak benyomják átvezetőnek a Suicide Ghost Riderének alapját, arról a harmadikban az derült ki, hogy egy olyan feldolgozást nyomnak belőle, hogy ha ilyen lett volna az egész koncert, kétszer ennyire meg akarom nézni. Ebben és a ráadás másik három számában már benne volt az az egzaltáltság, amit azért még mindig leginkább vár mindenki a Horrorstól: Count in Fives, Sheena Is a Parasite, Gloves, és tudom, régimódi vagyok, de már megint nem hallottam a Jack the Rippert, de azért sem adom fel.
(Mivel a Scarlet Fieldsből van legkevesebb emlékem, valószínűleg ő ment rá, hogy megpróbáltam olyan képet csinálni, ami nem a Primary Colours borítójára emlékeztet. Ahogy ez látszik is, nem nagyon sikerült, de legalább hangulatában passzol.)
Legfrissebb kommentek