bravefanzine

Legyen a kult új, teljesen értelmetlen definíciója az, hogy egy viszonylag régóta működő előadó adott pillanatban kevesebb lejátszást produkált last.fm-en, mint a Quimby, újabb előadóknál pedig akkor legyen az, ha én azt mondom. Ehhez igazítsa mindenki az elvárásait, amikor ezen a kis oldalon kult együttesek lemezajánlóit olvasgatja.

Már csak azért is hülyeség a meghatározás, mert egy brit kislemezlista #16-ig és TOTP-fellépésig jutó együttesre nehéz azt mondani, hogy kult, de a Lilys ettől függetlenül nem töltötte még meg félszer sem a Wembleyt, sőt. Valószínűleg mondhattam volna egy tetszőleges philadelphiai stadiont is (ti. odavalósiak), akkor is igazam lenne, de egy ennyire brit arcú zenekartól nem is várja az ember, hogy Amerikában bármit is elér. Brit, ráadásul durván metamorf: leginkább shoegazer zenekarként tartják számon (igaz ez az első három lemezre), de egyszer csak kitisztult a kép, és Kurt Heasley, a zenekarvezető átváltott a hatvanas évek brit garázs/(psych)pop hangzására. Az ezután következő, 1996-os Better Can't Make Your Life Better című lemezre került rá az a bizonyos listás kislemez, az A Nanny in Manhattan, melyet Levi's-reklám de ami minket most nagyon-nagyon érdekel, az az 1999-es The 3 Way.

Nem, ez nem egy nemhivatalos of Montreal rajongói oldal, de ha esemény van, akkor mégiscsak kötelesség beszámolni: ahogy annak idején a Hissing Fauna, úgy az októberre tervezett Skeletal Lamping is egész hamar elérhetővé vált, úgyhogy nosza, nézzük, megtörténik-e a csoda, és két egymás utáni év is az of Montrealról szól-e.

Mit lehet várni egy több mint tíz éve létező, folyamatosan evolválódó zenekartól, melynek feje épp egy negyvenes éveiben járó, többszörös nemváltáson keresztülment, börtönviselt fekete férfit tekint művészi alteregójának? Elvileg bármit, gyakorlatilag azt, hogy a funkos-diszkós-glames vonalat viszik tovább, de úgy, hogy valami csavar lesz benne az eddigiekhez képest. Alkotója válogatja, hogy milyen ritmusban szeretnek kiadni új anyagokat, de én mindig is gyanakvó leszek, ha valaki két egymást követő naptári évben jön ki lemezzel, most sem volt ez másképp. Ráadásul olyannyira előre be volt harangozva, hogy hogy fog készülni, hogy mire a hallgatáshoz értem, már el is felejtettem. Végül nem tudtam nem észrevenni szinte azonnal, hogy ön féllábú mi is a nagy "ötlet".

Az utóbbi két évben annyi újraösszeállásról lehetett olvasni, és lehetett megnézni egy-egy nagy legendát, hogy a feloszlásokra már alig fordult valami figyelem. Most két közelmúltbeli szomorú hír kapcsán el lehet merengeni néhány másik zenekar sorsáról is.

Időrendben visszafelé haladva: mintegy két hete jött a hír, hogy a 2005-ben debütáns, 2006-ban egy rakás kislemezzel világsikerig jutó Wolfmother szétesett. Lassan már a második lemezt lehetett volna várni, ehhez képest ők fogták magukat, és jól összekülönböztek zeneileg és emberileg is. Pedig azt gondolná az ember, hogy három ilyen göndör hajú fiatalember a végsőkig kitart egymás mellett, de hát nem így alakult. Először a basszusgitáros, majd a dobos lépett ki a háromtagú zenekarból, meghagyva Andrew Stockdale-nek a Wolfmother nevet, aki ezt viszi is tovább. Hogy merre, az még nem világos, de azt lehet tudni, hogy még év vége előtt nekifog egy új lemeznek, és a kilépett Myles Heskett dobossal közös projektben gondolkodnak. Hogy igazi megváltásra egyik utódcsapattól sem lehet számítani, az egyértelmű, de néhány élvezetes kislemezért lehet szurkolni.

A fesztivál második és egyben utolsó napján már inkább csak apró érdekességek vártak, nem előre láthatóan katarktikus élményt nyújtó előadók, de azért erre is volt némi esély. Ráhangolódásnak új-zélandi electro-punk, kis szünet (amíg a nagyszínpadon a lengyel Ladánybene játszik), egy pitchfork-kedvenc, az izlandi Jesus and Mary Chain, egy eltévedt stadionzenekar után maga a punk-jazz atyaúristen. És még egyebek.

A So So Modern sátras fellépése már egyáltalán nem meglepő pattogós electro-indie-punk keveréket hozott, már a belépéstől kezdve túl sok pózzal (fejrázással és egyéb indokolatlan túlmozgással). A "ha nem gitározunk, akkor hátravetjük a gitárt és nyomkodunk vagy tekergetünk valamit" elvet követő csapat néha azért nem volt rossz, ügyesen variált ritmusokkal és váltásokkal dolgoztak, és viszonylag keveset énekeltek, mert minek. Nagyjából olyan kategóriájú zenekar ők, amiből úgy két-három-négy hetente egynek illene megfordulnia nálunk is, ehelyett évente van ilyesmiből négy-öt. Sebaj, majd egyszer.

Igen, ez még mindig annak a fesztiválnak az első napja, ahol az első két fellépő után (a?) Caribou is csak az "aznapi egyéb" kategóriába fért be. Abba a csapatba, ahova többek között egy post-rock óriás, egy német elektronikus duó, egy érdekes lengyel valami, egy játékzenekar, egy francia elektro megmozdulás is is tartozott. Na de mit nem néztem meg? A Caribou-t nyilván igen. A korábban Manitoba néven alkotó, matematikusi PhD-vel büszkélkedő fiatalember, Dan Snaith zenéje mondjuk nekem inkább (jó értelemben vett) szőnyegzene, mint kiváló dalok halmaza, de soha nem mondta senki, hogy egy jó koncerthez utóbbira föltétlen szükség van. A várakozásaim: egy nyugodt, elszállós koncert, szépen eljátszott Melody Day-jel. Ezek részben bejöttek, megvolt a jóérzés, lássuk, hogyan.

Alig kezdődött el a fesztivál, de (nem kis túlzással) már vége is volt. Legalábbis annak, akit alapvetően az of Montreal-Clinic páros vonzott Lengyelországba, és én ezek közé tartoztam. Kicsit messzebbről vizsgálva a programot, az is látszik, hogy az első napra "összértékben" több jó előadó jutott, de nem volt ez baj, legalább még friss aggyal lehetett egyik ámulatból a másikba esni. Vagyis izé, hogy lehetett-e, az még csak most fog kiderülni.

Olyan nagy várakozásaim voltak mindkét zenekarral szemben, hogy onnan már szinte csak csalódni lehet, abba meg bele se mertem gondolni, mi lesz, ha véletlen kiesik egyikük. Utóbbihoz kapcsolódóan összesen annyit tudtam tenni, hogy még indulás előtt ránéztem mindkettejük myspace-ére, és megnyugodtam, hogy még kint virít a myslowicei fellépés a koncertlistán, de nyilván ez se ért semmit, ugyanúgy féltem, mi lesz, ha. Várakozásteljesítés dolgában meg végképp csak a kezdőnap fél nyolctól fél tízig tartó szakasza tudott bármit is mondani. És jött a fél nyolc, ment az eső, no meg jött a nagyszínpados of Montreal.

Lengyelországban valószínűleg bevezették a pitchforkot, mivel meg mertek szervezni egy igen komoly, zenebuzifesztiválnak is nevezhető rendezvényt egy kellemes kis dél-lengyelországi városban, Myslowicében. Mitől zenebuzi: attól, hogy több kritikailag igen nagyra tartott, ám mainstreamnek mégsem nevezhető előadót szerveztek le, meg sok kis érdekességet. Mitől kellemes a város: semmitől, ez egy kihalt iparváros. Egyedül annak köszönhető ez a megmozdulás, hogy a város szülötte, Artur Rojek, a városról elnevezett Myslovitz nevű együttes frontembere, annak ellenére látszik patriótának, hogy maga is azt vallja, a városba inkább halni érdemes jönni, mint élni.

Rövid összefoglalás arról, hogy mibe kerül egy magyar embernek (pesti indulással) az egész móka, és ezért mit lehet kapni: későn megvéve a kétnapos bérletet, 75 zlotyért engednek be, ami nagyjából ötezer forint. Erre (kicsit sajátos módon) rájön a naponkénti 15 zloty a kempingre (már ha kell), ami három napra bő háromezer. Kell persze még utazni, ez (ha jól kijön) busszal nyolcezerből is megvan Krakkóig oda-vissza, de kedvezményes vonatjeggyel a tizenkétezer se sok, innen még egy kis vonat a fesztivál helyszíne. Ez (a pohodához hasonlóan) szintén nem szül a magyar fesztiváláraktól nagyon eltérő végösszeget, ráadásul láthat az ember sok mindent, ha jól osztja az idejét. Ami pedig a bevételt illeti, az nagyjából teljesen aránytalan a kiadáshoz képest, mivel az of Montrealt és a Clinicet egy helyen elkapni önmagában elég lenne ennyiért, de jár még ehhez Menomena, Caribou, James Chance, vagy akár British Sea Power és Mogwai annak, aki szereti. És külön jeggyel az utolsó utáni napon Iron & Wine-koncert egy helyi templomban. Sok? Sok.

Négy megnézett, egy meglesett, egy elaludt és egy lemaradt koncert a fesztivál utolsó hét órájának mérlege, pedig tényleg azt hittem, hogy kinőttem azt a vérkonzervatív hozzáállást, hogy egy fesztiválon a fellépőkre koncentrálok. Részletes elemzésre ne számítson senki, ez a szakasz már a holtpontot és a leszállóágat jelentette (hiába, fárasztó, ha a sátormeleg az ébresztőóra), ráadásul érdeklődési kör határán lévo előadókkal, de az összkép így is pozitív.

Még nyomasztóbban brit nap volt a második, egyszerre szaladgálósabb is, szűkebb sávba több potenciálisan érdekes fellépő került, mint előző nap - egy kisebb gitárzenekar-légió után a hip-hop és electro dominált, lássuk, mit produkált az első csokor.


Valami mindig is gyanús volt a Cribszel [igen, hülyén néz ki, de tudtommal így helyes], mivel a last.fm-es profiljuknál tovább nem jutottam: kétszer megállapítottam, hogy az énekes csúnyán nem tud énekelni, és ennyi. Lehetett viszont olvasni, hogy Johnny Marr is velük van néha, gondoltam, hátha most is (annyira nem mentem utána, hogy kiderítsem, most is a zenekarral turnézik-e). Nos, a napfényes esti hatos fellépésen kiderült, hogy Marr nincs, cserébe megválaszolódott, hogy miért nem kapkodtam a zenekar után eddig, és szokás szerint jöttek a kínzó kérdések is. Szóval: a zenekar Nagy-Britannia szégyene, pedig ha nem is magasztalja őket egekig a kritika, nincsenek is egyértelműen lehúzva. Ennyi bajt rég láttam egyszerre egy koncerten: 1. az énekes szarul nézett ki. Hülye frizurája mellé hátul spontán kilyukadt pólót viselt, aminek elöl pedig olyan szabása volt, hogy a jobb mellbimbója még épp ízlésesen kilátszott. És mintha a hetero- és homoszexualitás határán vergődne, ennek megfelelően a mozgása rossz értelemben véve buzis volt. És egy számindításnál a gitárjával föllökte a mikrofonállványt. Muhaha. 2. Az énekes tényleg nem tud énekelni, de annyira nem, hogy idegesítő volt, pedig nem várok én sokat. Még az ordítása se tetszett. Ezt a két bajt remekül illusztrálja az a tény, hogy a lánykedvenc kinézetű, sima hangú basszertesót is szívesebben néztem-hallgattam, mint az énekest. 3. Ezek az emberek se zenélni nem tudnak, se számot írni. A kérdéseim pedig: 1. Hogy vannak még mindig életben ilyen gyászos produkcióval? 2. Hogy adhatja/adhatta a nevét Johnny Marr egy ilyenhez? 3. Mikor oszlanak már föl?

A nap végére két megnézendő maradt, a nagy színpadon fellépő Fatboy Slim, és az arénás Mr. Oizo. Ezek sajnos egyórás átfedésben voltak, így csak részbeszámolóra tudok vállalkozni. A kérdés nálam mindkettejüknél csak annyi volt, buli vagy nem buli. Ugyan alapvetően soha nem foglalkoztam ilyesmi zenékkel, de ha elég jó bármelyik is, azt úgyis észreveszem.

A fesztivál műsorfüzete érdekességet ígért a My Toys Like Me kapcsán. Nos, meghallgatás után ezt nem nagyon tudom megerősíteni. Egy srác almás laptopon varázsolt, erre énekelt rá egy helyes félvér lány, de nem volt benne semmi riot, inkább trip-hop volt sok helyen, egy kis világzenés beütéssel akár (a myspace-lapon feltüntetett My Life in the Bush of Ghosts-hatás körülbelül ennyiben merült ki). Ha be kellene lőni az énekhangot, akkor leginkább Santogoldra szavaznék, csak annak szelíd, gyermekibb változatában. Szintén a műsorfüzet szerint egyesek Björköt is kihallják belőle, lelkük rajta, nekem nem sikerült. Gyakorlatilag ő volt a műsor, aranyosan elszínészkedte-táncolta a számokat, de a legtöbbnek kicsit se eleje, se vége hatása volt. Tánctéren, résztvetőként már nehézkesen lehetett volna táncolni rá, dallamosnak se nagyon lehetett mondani, így az egész nem sok mindenre volt jó. Talán lemezen érdekesebb.

Összegyűlt a fesztivál mainstream indie közönsége, mivel ez volt a Subways' first ever gig in Slovakia, és mi were part of it, ahogy azt Billy Lunn, a néha Graham Chapmanre emlékeztető frontember nagyon bölcsen megjegyezte. Mondanám, hogy ennek megfelelően nagyon igyekeztek, hogy megszerettessék magukat, de úgy tűnt, szeretve vannak ők amúgy is, és a műsor se nagyon különbözhetett a máshol előadottaktól. A Subways zenéje nem is rejt olyan sok izgalmat, hogy agyba-főbe variálják a műsort, tulajdonképp végig a hangos gitárokról és az ordításról szólt a koncert, amivel (úgy tűnik) meglehetősen sokra lehet vinni. Már ami a közönséghülyítést illeti, mert az könnyen ment, csak néhányszor meg kellett mászni a két oldali hangfalakat, és jó hangosan rákiabálni a hallgatóságra, hogy "Pohoda, go crazy!", és akkor a Pohoda went crazy. Hurrá. Egyébként meg pózolós rockolás folyt, nem is a leglendületesebben, így hát azt sem kaptam meg, amit vártam, egy jó bulit. De ne legyünk igazságtalanok, dolgoztak ők rendesen, az aranyos basszerlány például ha tizenötször nem futotta-szökdécselte át a színpadot, akkor egyszer se. Hangja továbbra sincs sok, de ezt a megjelenése bőven pótolta.

Természetesen az idén megjelent All or Nothing című lemezről is játszottak dalokat, amik nem voltak olyan meggyőzőek, és mivel nagy mélységek itt nincsenek, senki se szólhat rám, hogy többször kell meghallgatni, vagyis tény, hogy ez gyengébb lett, mint a debüt. Ettől függetlenül a két 2005-ös slágert, az Oh Yeah-t és a Rock & Roll Queent nem volt rossz meghallgatni.

Hogy miért jön el az ember úgy egy trencséni fesztiválra úgy, hogy különösebben nagy fellépő nincs is, ezen nyilván sokan elgondolkodtak már, köztük magam is. A legvalószínűbb magyarázat talán az, hogy az a sok kicsi-közepes, aki viszont van, szokás szerint nemigen jön el hozzánk - klubkoncertre a várhatóan kevés érdeklődő miatt, Sziget-fellépésre pedig a szervezők hozzáállása miatt. De az is egy magyarázat lehet, hogy a Pohoda fesztivál egész egyszerűen egy kedves rendezvény, az előző évek legalábbis ezt bizonyították. Van elég tér a színpados és kempinges részen is (ha be kell gyalogolni, akkor még sok is), így még sok résztvevő mellett is élvezhető marad. Továbbra is megvannak jellegzetes ivóvizes kocsik, az ásott wc-k (természetesen toitoi is akad, és rendes zuhanyzók), a katonai álcahálók, megnyugtatóan sok mentő és egy vagon sörcsap, ennél erősebb infrastruktúra egy fesztiválra nem kell. Vagyis de, internet. Szerencsére az is van.

Lehetne mondvacsinált indokokat keresni, hogy a Queenről miért pont most (elvégre szeptember új lemezt és ahhoz kapcsolódó, Budapestet is érintő turné kezdetét jelenti), de ami most következik, annak egész pontosan semmi köze ehhez. A nagy cél ugyanis nem más, mint a csapat szinte össznépileg utált 1982-es Hot Space című lemezének (legalábbis részleges) rehabilitálása, azaz a Queen-összes egy elfelejtett ötdalos szeletének bemutatása.

Annyi mindenért lehet utálni a Queent, kezdve a megcsináltságtól, a stadionrockerségtől és a macsóskodáson át a kommersz glam hangzás túlhordásáig, hogy közepesen jó ízlésű ember nem is mondhat rájuk mást, mint azt, hogy ciki. Mégis, a slágerek mögött (néha között) szép számmal találni igazán jó dalokat, amik többsége úgy született, hogy a zenekar újabb és újabb stílusokat szűrt át magán, formálta saját képére. Ez a virgoncság szülte a Hot Space nagy részét is: ezt szokás ugyanis "a Queen diszkólemezének" titulálni, és kapásból a földbe döngölni, hogy szar. Ami a diszkóságából még nem következne, elvégre a Rolling Stones is megcsinálta a maga diszkós kitérőjét, amit a közönség (kevésbé konzervatív része) és a kritika is jól fogadott, a Bee Geesről pedig az újonnan felnövők elég kis hányadának fog az eszébe jutni psych-pop munkásságuk. A Queennél ez máshogy alakult, pedig nehezen lehetne Freddie Mercuryhoz testhezállóbb stílust találni, elvégre kevés szexorientáltabb műfaj létezik, mint a diszkó.

Szinte hihetetlen, de ezt a kézenfekvő közhelykifordítást még nem koptatták el internet-szerte (és ha eddig nem tették, már nem is fogják), pedig mikor máskor lenne ez igazabb, mint amikor egy egész gimnazistageneráció post-punkban tocsogva nőtt föl, ráadásul idén van nekünk új Fall- és Wire-lemezünk is. Ugyan legendákat nem illik egymásnak ereszteni "na melyik a jobb?" alapon, de a lemezmegjelenés mellett kiváló apropót szolgáltat némi összevetésre az is, hogy nemrég a Zágráb széli Jarun-tó mellett (kis híján tóban) megrendezett Rokaj fesztivál szervezői voltak olyan tökösek, hogy mindkettejüket leszervezték (arra nyilván fölösleges kitérni, hogy mikor volt/lesz ilyen országhatáron belül).