A 20-as listán nem szereplő lemezekről. Mindig vannak olyan lemezek, melyek értékelése eltorzul, vagy azért, mert bizonyos kritikusi körök túlzottan erőltetik, vagy azért, mert annyira híres az előadója, hogy nem merik lehúzni. Vagy a kettő együtt. Íme egy rövid antilista, vagy ha úgy tetszik, annak megindoklása, hogy mi miért maradt ki annak ellenére, hogy sok helyen előkelő helyet kapott.
Kings of
MGMT – Oracular Spectacular: a kislemezek (és a lemez egész első fele) annyira jól sikerültek, hogy sokaknak elterelte a figyelmét arról, hogy a lemez második fele bizony messze nem hoz olyan sokat. Ezzel együtt “átlagban” nem rossz lemez, de egészbeni hallgatásra nem biztos, hogy a legjobb. A csapat körül lévő hype és a lemezt alaposan megsegítő produceri munka, illetve a relatív magyarországi népszerűség külön kérdés, a lemez megítélésénél ezektől igyekeztem független maradni, amennyire lehet.
Oasis – Dig out Your Soul: túl egyszerű lenne azt mondani, hogy Oasis-lemezt NEM teszünk föl listára, de akkor kiderülne, hogy sznob vagyok. A bővebb magyarázat is csak annyi lehet, ami lassan tizenöt éve közhely: hiába a majdnem zajig kivezérelt gitárok, ez még nem pótolja a dalszerzői képességeket, és ugyanolyan biztonsági rockzene marad csupán. Sajnos Gallagherék hiába engedik Andy Bellt, a Ride egykori frontemberét is, hogy egy-egy dalt hozzátegyen az aktuális Oasis-lemezhez, ez se nagyon segít. Talán ha ő is énekelné. Talán... áh, reménytelen. Zárójel: az Oasis takeover az MTV2-n is akkor hozott meglepetést és jó zenéket, amikor ő szelektált.
Coldplay – Viva la Vida or Death and All His Friends: kezdődhetne ez is úgy, mint az Oasisnél, de nem, most vallomás következik. Igenis tiszteletre méltó dolog, hogy akkor, amikor halál egyértelmű, hogy bármit csinál a zenekar, meg fogják kajálni, szimpatikus dolog, hogy valamit próbálnak fejleszteni, változtatni. Az eredmény más kérdés, de minthogy a Coldplay hatalmas mínuszból indul, néhány pozitívum: a 42 című szám 1:30-tól 2:40-ig tartó része határozottan jó, a Yes elején pedig kiderül, hogy Chris Martin normális hangon is tud énekelni (és maga a szám se rossz), és ha így tenne mindig, valószínűleg nagyságrendekkel élvezhetőbb lenne a köré épített zenével együtt. Más kérdés, hogy ezzel már akár hitelesen lehetne szomorúságot ábrázolni, és az rajongóvesztéssel járna. Az eddig megszokottnál szintén közelebb van a normális popzenéhez a beharangozó kislemez Violet Hill, de ennél többet nem segíthetek.
Cut Copy - In Ghost Colours: itt még csak elméletet se nagyon tudok gyártani, hogy miért kell ennyire erőltetni. Akinek tetszik, az nyilván azt mondja, hogy hát mert jó, de én akkor is makacsul azt mondom, nem jó. Persze itt is akadnak jó kislemezszámok, és olyan hangfoszlányok, amik gonoszul befészkelik magukat az ember fejébe, de egy egész albumon keresztül nem csak hivatkozni, felhasználni, hanem egyenesen újraalkotni a legműanyagabb szintipopot, ez fájdalmas (tiszteletben tartva, hogy a műanyagpéldaképek jók voltak). Az énekhang se valami nyerő, és az alapok nem egyszer elmennek kifejezetten mulatós irányba, továbbá azt se látom, hogy az éles gitárokat mi célból teszik a puha alapokra, ha ezzel csak messzebb sikerül kerülni egy kerek hangzástól. Külön szálka, hogy a számok jelentős része elhalkulással ér véget, aminél nem nagyon van bénább dolog.
No Age, Times New Viking: gyanúsan Pitchfork-hatás. Nem a noise műfajjal van gond, hanem azzal, ha egy elég szigorúan műfaji lemez semmit nem kompenzál jól összerakott számokkal, márpedig ezekből igen kevés van mindkét lemezen.
Hercules and Love Affair – Hercules and Love Affair:
TV on the Radio – Dear Science,: az előző két lemez simán jó volt a maga “érthetetlenségével”, ami miatt tetszőlegesen sokszor újra lehet őket hallgatni, de e legutóbbi, ami a TV on the Radio poplemeze lenne vagy mifene, pont a kitaposottabb útra térés miatt egyrészt nem olyan érdekes, másrészt megjegyezhetőségben is az előzőek alatt marad, akkor meg mi értelme volt meglépni? Ettől még nem rossz (mondjuk kevesebb nyekergős énekkel még jobb lenne), de a hype túlzott, és úgy tűnik, igaza lett azoknak, akik Radiohead-sorsot jósoltak a zenekarnak: illik szeretni, és ezentúl ha lila köddel jönnek ki, azt is szeretni fogják a kritikusok és a tömegek is.
Tetszőleges magyar lemez nemzetközi listában: vicc, érthetetlen, hogy gondolhatják egy ilyen lista összeállítói hitelesnek az elkészült rangsort.
A Deerhuner-lemez a szürke zónában található, azaz annak ellenére, hogy nincs bajom vele, itt is "manipulációra" gyanakszom, de itt meghagyva annak a lehetőségét is, hogy csak én nem adtam neki elég esélyt/időt, hogy jóvá érjen. A Microcastle kiszivárogtatása után elkészült bónuszlemez (vagy mi) pedig valóban szimpatikus lépés volt.
Végül néhány olyan lemez, ami ha kicsit jobb lett volna, kicsit szerethetőbb lett volna vagy épp kicsit más hangulatban készül a lista, bekerülhettek volna a legjobbak közé.
Clinic – Do It!: korábban már igyekeztem védeni a Clinicet az egysíkúságát támadók ellen, de ismét nyomatékosítani szeretném, főleg a csak debütlemezes előadókban hívők kedvéért, hogy továbbra is jó dolgokat csinál a zenekar. Essünk túl a nehezén: a Mary & Eddie kihúzható, a lehetetlen időben belépő komor szintik teljesen elrontják, ahogy a Coda című szám létjogosultsága is vitatható – legalábbis én nem éreztem, hogy konceptalbumról lenne szó, ami indokolná esetleg. A többi szám viszont hoz legalább egy erős átlagot, külön az első öt pedig a legjobb Clinic-számok között van. Különösen vicces az MTV(2?) ironikus rajzolt rockerfigurájának szpotjait idéző lehangolt és az ütemről kicsit lemaradó gitár a Memories és az Emotions című számban, az andalgós Free Not Free torzított betétjei, meg persze a Shopping Bag és a Corpus Christi free szaxofonja. No, de ezután tényleg csinálhatnának valami mást is, mert különben baj lesz.
M83 - Saturdays=Youth: mindig nehéz eldönteni, hogy szeretni vagy bántani kell egy lemezt, ha egész jól, és nem egy az egyben hozza egy szeretett előadó világát. Így volt ez itt is az erősen kihallatszó Cocteau Twins-hangzások miatt, és még mindig nem tudom a hivatalos végeredményt, de hajlok rá, hogy lehet szeretni. A Cut Copyhoz hasonlóan sokszor itt is állhat az a vád, hogy nem volt más cél, mint egy korszak hangulatát újra összerakni, de talán a hűvösség miatt ez itt tiszteletre méltóbb. A lemezt záró blöff ambient fölösleges, a Graveyard Girl viszont szép és jó.
Wire - Object 47: rövid lemez, ezzel együtt nem egy számot le kellett volna felejteni róla, ezért szorult le. Bővebben a lemezről itt.
The Last Shadow Puppets - The Age of the Understatement: ez is az év gyengeségét mutatja, hogy egy ilyen lemez egy kedves vállveregetésen kívül több elismerést is el tud érni év végén. Nem vitatva bizonyos Arctic Monkeys-kislemezek nagyszerűségét, albumként ez mindenképp veri mindkét lemezt. Kellemes retrós western- és James Bond-filmzenelemez, kár, hogy nem egyszer a sokkal kevesebb figyelmet kapó Coral hígított vagy épp monumentális változatának tűnik.
Beach House - Devotion: a Walkmenhez hasonlóan kicsit egyféle hangulatú (mit ad isten, 20-án együtt lépnek föl Hollywoodban), viszont olyan szép dolgok vannak rajta, mint a Gila, melynek olcsó dobgépes alapja egyenesen Young Marble Giants-i (nem először és valószínűleg nem is utoljára a zenekar történetében), vagy a Heart of Chambers. És igaz ugyan, hogy több hallgatást érdemelt volna, mint amennyit tőlem kapott, de ha valaki túl gyakran veszi elő ezt a lemezt, az próbáljon meg többet járni társaságba.
The Notwist - The Devil, You + Me: fiatalabb zenebuzi lévén én már nem emlékezhetek arra az időre, amikor a Neon Golden igazi hype volt, ráadásul nem is kötődöm olyan nagyon a Notwisthez, mégis azt mondom, nem rosszabb ez annyival annál a bizonyos 2002-es lemeznél, még akkor sem, ha az hozott egyfajta műfajkeresztezést, ez meg nem.
Dan le Sac vs. Scroobius Pip - Angles: lehet, hogy kicsit arrogáns meg okoskodó lemez, de azért mégiscsak vicces figura ez a David Meads, és ha nem is különösebben absztrakt alapokra szövegel, fehér fülnek mégis sokkal élvezhetőbb, mint fekete klisékből építkező társai. Előzetesen arra számítottam, hogy ez egy "Thou Shalt Always Kill és a többi" jellegű lemez lesz, de nem, a feszes Back From Hell és a nyitó The Beat That My Heart Skipped is fel tud zárkózni a sikerhozó mellé.
Legfrissebb kommentek