Aki az elmúlt négy évben követte a nagy Franz Ferdinand-sztorit, vele együtt a sok jobb-rosszabb brit gitárcsapat fel- és (lassan) eltűnését, az nyomhatja is a tovább gombot. Ha még maradt valaki, annak azért elmondom, nagyjából mi történt: a Franz Ferdinand ha nem is egyedül, de csavart egyet a punnyadék 2000-es évek eleji popzenén, visszajött a mainstreambe a feszesebb, karcosabb megszólalás, divatba jött a divat, a post-punk, a new wave, a gitárpop. (Visszanézve a 90-es évek britpopjára, arra is igaz, hogy ebből a korból merített legtöbbet, még ha emellett volt is sok egyéb forrás (beat, mod, glam), és még ha ott létezett is egyfajta folyamatosság a 80-as és 90-es évtized fordulójának alternatív világával, lásd shoegaze, madchester.) A skót zeneamatőrök 2004-ben rövid úton a csúcson találták magukat a 3-in-1 slágerekkel megpakolt bemutatkozó lemezükkel, erre meglepően gyorsan, 2005 végén jött a folytatás, ami már nem volt annyira punk, inkább szebb, de így is jó volt. Slágerek ismét, eklektika, összességében pedig legalább olyan értékű lemez született, mint a trónkövetelőké volt abban az évben. Innentől viszont lefelé vitt az út, már ami a hasonszőrű brit zenekarok működését illeti: arty srácok helyett munkásgyerekek, kaptafa, gyorsan kipörgetett, kiégetett zenekarok, gyengébb második lemezek, new rave bohóckodás stb. Eközben Franzék egyre csak hallgattak – talán épp nem volt szükségük pénzre, de még az is lehet, hogy csak nem akartak bénasággal előállni, saját mércéjüknek meg nem tudtak elég jót alkotni. A készülő lemezről felröppenő hírek, megjelent nyilatkozatok azt sejtették, hogy még mindig helyén van a csapat szíve, a bedobott dirty pop címke jól hangzott, ahogy Kapranos “nekem a tökéletlen a tökéletes” hozzáállását is csak támogatni lehet. A tökéletlen többek között a beígért orosz Moog-utánzat (Polyvox) használatára utalt, ami megintcsak mókásnak nézett ki, aztán az afrobeattel való kísérletezgetés már neccesnek tűnt, részben mert ez már trendszerűnek nézett ki, részben mert ennyire azért nem kell követni a nagy mester Talking Heads-et. Koncertről természetesen hamarabb meg lehetett ismerni egy-egy új számot, és igaz, hogy a Lucid Dreams is kijött már augusztusban az iTunes-on, de az igazi felvezetés a nagylemezhez a hivatalosan januárban megjelent Ulysses című kislemez volt, ezt év végén már itthon is játszotta “a” rádió.
A Ulysses tölti be a lemezen az intro funkciót is, de ez a két szerep itt üti egymást: jól, furcsán komoran hangzik a kezdő néhány másodperc, de ez rádión keresztül elég vérszegényen hat. A számot mint kislemezt tovább gyengíti, hogy nem robban igazán, egy perc alatt szépen felkúszik a csúcsra, és ennyi. És egyáltalán nem baj az, ha la-láznak, de ha ennek már az első szám első perce után be kell következnie, ott valami nem jó. Jó viszont az orosz csoda, kellemes analóg hangzása van. A szám kétharmadánál a kiállós részből úgy tűnik, hogy skóték továbbra is igyekeznének több részből összepakolt számokat írni, de ez most nem nagyon jött össze. Úgy néz ki tehát, hogy azt vesztette el először a zenekar, amit legutolsónak tippeltem volna, vagyis a popfaktor csorbult, nem is kicsit. Haladva tovább ez még egyértelműbb lesz, márpedig a Franzhoz hasonló, nem úttörő, inkább szintetizáló csapatoknál gyakorlatilag ez az egy mérce van: sikerül-e az előképekből friss hangzású, karakteres, jó számokat összerakni, nagy paradigmaváltást nem kell remélni (épp ezért nem sikerült megértenem, hogy például a Nirvana miért az isten, a Franz Ferdinand meg miért egy kis köcsög együttes, ha egyszer Cobainék is nagyjából ennyit csináltak). A friss hangzással nincs gond, magukhoz képest is előreléptek, az indie mocsarat simán verik, és a saját hang is megmaradt. Eddig is megvolt bennük a diszkós véna, ez most jobban előjött, kicsit lassabb, lépegetősebb táncikálós dalok születtek.
Kapranos sose volt az a nagy énekespacsirta, de mintha most szándékosan gyengébb lenne a szokásosnál is. Vagy csak valami olyan elképzelést szeretett volna megvalósítani, ami aránytalanul erősebb a tudásánál. Talán ebből is következik, hogy a dallamok kevésbé megjegyezhetőek, mint eddig, de az is igaz, hogy a háttér se segíti a napi sok órás zenehallgatásban megfáradt agysejteket, hogy könnyebben megragadjanak a dalok. A dalszövegekkel kevéssé szeretek foglalkozni, eleve a versforma is olyan kényszerekkel terheli a szövegalkotást, hogy nehéz hinni, hogy ez a zenéhez való alkalkazkodással súlyosbítva még hozhat jót (persze, tudom, néha szokott). Még nagyobb igazságtalanság, hogy ha ennyire beszűkül a szókincs, és ennyiszer hangzik el a love szó, az ennek ellenére mindig fel tud bosszantani, így van ez most is.
A nehezebb megjegyezhetőség nem jelent azonnali jellegtelenséget, a legtöbb dalról van mit mondani, hol jót, hol rosszat. A No You Girls a fentebb vázolt lépegetős kategóriába tartozik, nem is rossz, viszont érthetetlen, miért kell majdnem ugyan hatással operálni, mint a Ulyssesben – kétharmadnál itt is egyedül marad Kapranos visszhangosított hangja a kísérettel. A Send Him Away diszkréten széttriolázott ritmusa, és általában a dobritmus mindenképp kiemelendő. A Bite Hard hánytatóan indul, mint valami szirupos ballada egy franc tudja, hány évtizeddel ezelőttről előkerült bakelitről, de a tökös folytatással kontrasztban már vicces. A Polyvox talán itt a legerősebb (legalábbis leghangosabb) a lemezen, és jól össze is van hozva a sivítós gitárral. Valószínűleg ilyesmi dalból kellett volna több, hogy ne tűnjön annyira elpuhultnak az album. A legjobb dal a What She Came For lehet, ebben egész jól sikerül eltüntetni a varratot a különböző dalrészletek összepakolásánál, és az ének is jól rossz. Két névnek kötelező beugrania a hallgatásakor, az egyik a Daft Punk, a másik a Kinks; az utóbbira emlékeztető szólót felvezető torzítós játék kifejezetten ügyes. A Lucid Dreams egy problémás jószág, mert ez egy három és fél perces (nem olyan jó) szám, ami némi gitározgatással át van folyatva egy elektronikus barangolásba, amire lehet azt is mondani, hogy hűdeérdekes, de több mint négy percen át biztosan nem. Az ezután következő Dream Again elmenne altató zárónak, de még utána ott van az akusztikus gitáros Katherine Kiss Me, ami legfeljebb egy C-oldalas szerzemény, nem pedig egy olyan valami, amit büszkén vállalhat a zenekar, hogy ez fog a fülekben csengeni a következő albumig hátra lévő ki tudja, hány évben (ellentétben a 40’ gitárforgatagával vagy az Outsiders sejtelmes befejezésével).
A koncepcióért nem nagyon lehet bántani a zenekart, idővel nyilván polírozottabbá “kell” válnia a hangzásnak, és az elektronikának is jönni kellett, más kérdés, hogy akkor már lehettek volna bátrabbak, és Devóként eldobva a gitárt, hódíthattak volna. Persze nem, jó ez a fajta fokozatosság, és ha nem is érte meg a több mint három év várakozást a lemez, nem is szüntette meg, azaz igenis lehet várni még további jót, amin remélhetőleg tisztességes slágerek lesznek, nem pedig csak azt mondhatják el magukról, hogy olyat készítettek és úgy tudnak zenélni, amit és ahogy négy évvel azelőtt nem tudtak volna.
Értékelés: 6.7
Legfrissebb kommentek