Kiscsillagos történelemórát tartani valószínűleg fölösleges, viszont a személyes viszonyulást a kapcsolódó zenekarokhoz nem árt tisztázni, mielőtt bármit mond az ember az újonnan megjelent, Örökre szívembe zártalak című Kiscsillag-lemezről.
Először is: nincs Kispál és a Borz-pólóm, még akkor se, ha némelyik egész jól néz ki. Talán ha térben és időben közelebb lettem volna az induláskori zenekarhoz, akkor az első pár évben lelkes koncertjáró lettem volna, így inkább csak tisztes távolból figyeltem, ahogy szép lassan elfárad az egész, ahogy öltönyös kultúr- és népzenekarrá és lelketlen fesztiválzenekarrá változnak. Ha elfogadom, hogy nagyobb részben a szövegtől, a jó szövegtől jó a zenekar, az rögtön egy indok, hogy ne ragadjak le mellette – márpedig elfogadom, és nemcsak azért, mert nagyjából mindenki elfogadja.
Másodszor: a PUF szeretetéhez fogalmam sincs, mi kellett volna, de biztos hasznos, ha Lecsó énekhangját legalább lenyeli az ember (még ha nem is nagyon ízlik), de ez nem jött össze. Bizonyítani nem tudom, de fogadni mernék rá, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott szerb vagy horvát alterzenekar énekese majdnem pont ugyanilyen hangszínnel énekel (vajon összefüggésben van-e ez Lecsó ovics mivoltával?), és (nemzetiségtől függetlenül) én az ilyeneket sose szerettem.
Ezek alapján nem meglepő, hogy nem nagy meggyőződéssel vágtam neki a Kiscsillag első lemezének még 2006-ban, cserébe meglepett néhány jó dallal, és szomorúan konstatálhattam, hogy a fiatalok helyett egy lassan húsz éve a pályán lévő figura igyekszik azon, hogy korszerűbb hangzást hozzon. Persze akkor már mozgolódott a hazai indie szcéna is, de nagylemez nélkül álltak még a szereplők; ez se volt egy trendi indie lemez, ami nem is baj, de jót tett neki, hogy beleborzolt kicsit a kinti szél. Lecsó hangja itt se tetszett, de ekkora mennyiségben még viselhető volt, és ha egy pozitív jelzőt kellene találni a lemezre, akkor az valószínűleg az erőlködésmentes lenne. Aztán én se nagyon erőlködtem, hogy naprakész legyek Kiscsillag-ügyileg, de a két lemez között, a Fishing on Orfű maxin megjelent Van-e szándék? című számot azonnal beemeltem a még képzeletben sem létező, az év legjobb magyar dalait tartalmazó listámra. Ugyancsak készületlenül ért a lemezmegjelenés, de ilyen zseniális lemezborítójú lemezt nyilván meghallgat az ember.
És jól is kezdődik: az Örökre (a tulajdonképpeni címadó szám) nem valami dallamos, ennek ellenére slágeres. Nincs forradalom, de ügyesen vannak elrendezgetve a magasabb gitárcsipkék, jó a megnyomott basszus, a szám végi Lovasi pedig az addigi hangjához képest gyakorlatilag egy más emberként jelenik meg, a dalszöveg meg szép sötét. A Teremőr meg olyat csinál, amit ilyen formában biztos nem hallottam még, teljes természetességgel hoz össze skás és klasszikus szörfös részeket, és olyan sorokkal van megpakolva, amik akkor is jók, ha a hallgató nem akar mögéjük látni semmit (egyedül a “volt a kép voltaképp” véleményes, de nem akar nagyon viccesnek látszani, úgyhogy elmegy). A Jó napot az előbbieknél egyszerűbb és feszesebb dal, amit Lovasi zaklatott éneke visz a hátán, ami a refréneknél már az érthetőség határán van. Ezután már egyenetlenebb a kép, A pénz miatt már Péterfy Bori lemezén is egy kezdő költő megzenésített versének tűnt, itt előadva meg még komolyság sincs benne. Vicces ettől persze nem lesz, de az alárakott kíséret legalább rendben van. A Fishing on Orfű viszont vicces mint gimis ökörködés, de számként értékelhetetlen; Rátgébert persze szeretjük: szerepelt ő Tudósok-lemezen is, de most az a fontosabb, hogy punkoskodott az első Kiscsillagon is. Az a szereplés jobban sült el, ott jól el volt maszatolva a szöveg, de itt idegesítő a kiejtés (a csapat többi tagjától is) és a nem valami bonyolult refrén ismételgetése. A bemutatkozó lemezhez hasonlóan itt is lassú és szomorú dalok kerülnek középre: a Nehézbörtönsúlyzó felejthető, az Elegáns tűnődés viszont úgy lassú, hogy nem is az, az ellentétet a lehúzó szöveg és a lebutított táncos alap furcsa keveréke adja, érdekesen. Az Az a világ nincsen már jóval érdektelenebb, a Van-e szándék? még mindig jó, a rádiós Légy szíves is, pedig ez sincs túlbonyolítva, majdhogynem egy ütemet ismétel következetesen. És sajnos itt van vége a lemeznek. Illetve sajnos itt nincs, mivel még van három szám, amiből az első (Szomszéd) csak nem izgalmas, a másodikban (Fecskés) az első félperc témája jó, de agyonvágja a többi, és a bluesos beütésű Igazságos se nagyon hiányozna, ha nem lenne.
A negyven percet egyben értékelve és az első lemezzel összehasonlítva egyértelmű, hogy eltűnt a lazaság, profibb az anyag, de hiába vannak akár nemzetközi mércével mérve is jó dalok, nem elég koncentrált a lemez (tényleg érthetetlen, miért nem szórták ki néhány számot). Szintén használt volna, ha hanyagolták volna az avítt hangzásokat – csak sejtés, hogy e tekintetben nem Lovasinak címezhető a kritika. Hazai viszonylatban így is kiemelkedő lemez, és ugyanaz a kérdés vetődik föl, mint az előző lemeznél: hogy miért nem tizen-huszonévesek csinálnak ilyen szintűt, többet.
Értékelés: 5.7
Legfrissebb kommentek