Sör Ásványvíz Hang '09, Barcelona

2009.06.12. 13:40 | bátor ventilátor

Attól való egyre növekvő félelmemben, hogy a Magyar Internet végül idei Primaveráról szóló beszámoló nélkül marad, mégiscsak muszáj megejtenem egy rövid, ráadásul többszörös személyességgel súlyosbított elmesélést. Először is nem árt tisztázni a kiinduló helyzetet: nem vagyok igazi zenebuzi, csak szeretem az érdekességeket, ezt mindenki tudja, a Primavera pedig a legnagyobb zenebuzifesztivál, ezt is. Alapvetően a tavalyival kacsingattam, az a Devo, Mission of Burma, Young Marble Giants vagy Malkmus szintű hősökkel és Man Man vagy Vampire Weekend szintű aktualitásokkal teljesen nekem volt kitalálva (meg persze egy csomó mindenkinek). Az idei koncepció az volt, hogy már a fellépők negyedének ismeretében, azaz még januárban bevételeztem egy fesztjegyet, és azzal együtt, hogy egy csomó olyan név került a listára, akikre persze kíváncsi lettem volna a végső lista ismeretében is, kevés volt az olyan előadó, amihez igazán kötődtem volna. Mindezt azért fontos leszögezni, mert hülyén néz ki a fanyalgás egy ilyen rendezvény után, tudva, hogy sokaknak mennyit jelentenek az idei (vagy bármikori) fellépők, de lássuk be, az nem működik, hogy mindent szeressen az ember, amit illik szeretni, főleg ha a friss produkciókról van szó - azok mindig olyanok, amilyenek, nem létezik, hogy minden év "legjobbjai" nagyon jók legyenek.

Ha röviden kell megfogalmazni, hogy ez miért nem az én fesztiválom volt, akkor azért, mert az alterpopból nem a pop, hanem az alter jött ki jobban, kevés volt az olyan fellépő, amire azt lehet mondani, hogy igen, ők tökjók és még rádióban is elfértek volna annak idején, most, vagy esetleg a jövőben. Ettől függetlenül nyilván nagy várakozásokkal mentem neki, mert hát mégiscsak. Azt nem árt tudni, hogy a barcelonai Primavera Sound urbánus fesztivál, azaz olyan, mintha három napon keresztül esténként elmenne az ember a Zöld Pardonba, aztán hazamenne (ahogy egyszer nekem kifejtette valaki, hogy miért nincs értelme a Szigetre hazamenős jegyet venni, hát elveszik az élmény, érted). Természetesen semmi gáz nincs abból, hogy a tengerpart közelébe épített, részben betonos, részben zöldes központban állítják föl a színpadokat, viszont informátorom intelmei, miszerint kicsit izé, hogy klubfellépők nagy színpadokon lépnek fel, sajnos tökéletesen beigazolódott, néha legalább egy sátornyi atmoszféra jólesett volna. Ami a gasztroinfrastruktúrát illeti, messziről nézve nem volt rossz, bár a "vásárolj italjegyet, hogy azzal vásárolhass bármi mást" rendszer valószínűleg nemcsak nekem nem kedvencem. Az árak pedig ha nem is vészesek, egyértelműen nem csóró magyarokra vannak méretezve (tegye fel a kezét, aki szeret három euróért sört inni). Szintén a csóró magyarság következménye, hogy ha már ott van a szerencsétlen, minél többet akar látni a fesztiválból és a városból is, de mivel mindkettő kellő pihentség mellett az igazi, itt ütköznek a dolgok - a kevés alvásból pedig könnyen lesznek olyan koncertélmények, melyek után hosszas gondolkodás következik, hogy ez most tényleg nem volt jó, vagy én voltam fáradt hozzá.

Na de a lényeg, a koncertek. Elsőként Spectrum, ami ahhoz képest, hogy egy gyakorlatilag nem létező, kilencvenes évek eleji space rockos-pszichedelikus valami, egész jó koncertet adott, bár kapásból előjött egy másik apróság: nem egy fellépőhöz volt nem illő, hogy világosban játszottak, de hát ennyi fellépőnél nincs mit tenni. A másik részről pedig az volt zavaró, hogy még hajnal felé haladva is kezdtek olyan zenekarok, akiket előzetes terv szerint meg akar nézni az ember, de nyolc óra non-stop nézelődés után ez se egyszerű. Az ez utáni fellépésre innen tudtam, hogy kötelező elmenni, mert habár előzetesen igyekeztem is képbe kerülni minden már ismert és még ismeretlen megnézhetővel kapcsolatban, a Vaselines-es tudásom speciel nem frissítettem föl. Ami azért nem volt baj, mert legalább egyértelmű volt, hogy ez volt a fesztivál egyik legjobb koncertje: azonnal, de tényleg azonnal szerethető dalok, olyanok, amik többségét utólag újrahallgatva meg tudom mondani, hogy játszották őket - ez az, ami sok esetben hiányzott. Ahhoz képest, hogy állítólag ez volt a második(!) szabadtéri fellépésük, olyan volt, mintha ide lettek volna kitalálva. A koncert alatt a főhős (Eugene Kelly) és főhősnő (Frances McKee) végig bájosan elcsipkelődtek, Eugene mint egy vérkomoly BBC bemondó állt szemben Frances csitriségével, de egyedül is jól elviccelődött (a "we must apologize for being so professional" beszólása több egyéb mellett felejthetetlen marad). Tényleg jól szóltak, bulis volt és még a szó hagyományos értelmében is vagány. Miközben az ártalmatlan zenére szórakozó hipermenő figurákat nézegettem, közben fogadásokat kötöttem magammal arra vonatkozólag, hogy vajon látni fogok-e a fesztiválon body surfinget, és leginkább mindegyik énem arra fogadott volna, hogy nem, úgyhogy nem volt értelme az egésznek, viszont hamar kiderült, hogy valamit nem vettünk figyelembe: két koncerttel később Jesus Lizard egy másik színpadon, ahol (milyen meglepő) életem talán első stage divingját sikerült elcsípnem, pedig majdnem elbambultam. Ők sem az én zenekarom sajnos, bár David Yow kétségtelenül mókás volt, és az is kiderült, amit már korábban is sejtettem, azaz hogy a Yo La Tengo sem az. Kb. negyedórás értelmetlen gitárgyaszatolás után kedvem lett volna körbejárni az emberek között, és mindenkitől megkérdezni, hogy "neked ez tényleg tetszik?". Ezzel sikerült is annyira kikészíteniük, hogy még azt az esélyt is eljátszották, hogy a nyugis-popos számaikat élvezni tudjam, úgyhogy ebből lett az elsétálás Yow-ékhoz.

Eggyel ezután Andrew Birdtől vártam valami izgalmasat, de valahogy az ő néhány hangos, hülye hangszeres bohóckodásával se tudtam mit kezdeni, inkább rápihentem kicsit a My Bloody Valentine-ra. Ők voltak az egyik első dolog, ami miatt lelkes voltam a fesztivált illetően, és itt nem kérdés, hogy én se voltam csúcsformában, de valami akkor se volt az igazi; oké, hallottam nagy slágereket, de sokkal finomabbnak képzeltem egy MBV-koncertet, kicsit jobban hallható énekkel. Talán a másnapi, Auditoriumban, zárt térben tartott koncert jobb volt, de mérlegre téve egy másodikat tőlük, és egy elsőt az Art Bruttól, végül utóbbi mellett döntöttem. Itt jött a nap teljesen nem normális része: elcsigázottan megnézni még négy dolgot úgy, hogy összevissza egymásra vannak szervezve (újabb nyűg: egy ekkora fesztiválon miért nem lehet kicsit átláthatóbb, és a három napon közel egyforma beosztást követni?). 1:35-től Aphex Twin, szegényből sajnos nem sokat sikerült látni, mert 1:45-től Horrors, ami jobban érdekelt, és elég jó is volt. Úgy tűnt, a frontember nem csak jól játssza, hogy idegbeteg, a színpadi technikusokkal való balhéi igazi neurózist sejtettek. Az új lemezre koncentrált a műsor, amit egyre szerethetőbbnek tűnik, ott is jó volt. Meg persze Sheena Is a Parasite, muhaha. 2:15-től(!!) Wavves, ennek talán a felét láthattam. A bécsi koncertről szóló beszámoló alapján azt gondoltam, hogy az a normális, ha ez ilyen szétesett, de ha a Pitchforkból és a későbbi koncertlemondásokból indulok ki, valami tényleg nem volt jó. Amitől nekem nem volt az, az az, hogy nem szólt elég szarul, mert ha valami szerethetővé teszi a Wavves-lemezeket, akkor az az, hogy a bénázást vastagon elfedi a zaj, de itt nem tette. Se nem volt vicces az, hogy a dobos leönti Nathan Williamset, se az, hogy fordítva. És nem szép dolog az irigység, de kicsit mégiscsak frusztráló, hogy mire lehet vinni azzal, ha valaki belekiabálja a világba, hogy unatkozik. Végül 3:50-kor(!!!) kezdett Squarepusher, amire már végképp semmi erőm nem volt, úgyhogy nem tudom se azt mondani, hogy jó volt, se azt, hogy rossz, négy után nem sokkal minden erőmmel azon voltam, hogy a hosszas keresgélés után, mégis hirtelenül kiválasztott, város másik végén lévő (de amúgy tökjó) hostelembe visszajussak.

A második nap egy koncertlekéséssel kezdődött, amiből történetesen semmi hiányérzetem nem származott, mivel a Crystal Stilts utolsó nap egy külső helyszínen lépett fel, így lehetett pótolni. (Annyit azért sikerült látni belőlük, hogy úgy érezzem, megéri kimenni értük; hogy végül tényleg megérte-e, azt sose fogom megtudni.) Sikerült viszont egészben látni a Vivian Girls-t, ők egészen vidám kis koncertet adtak, még ha nem is volt valami színes. Erre a napra eleve igyekeztem más filozófiával pályára küldeni magam, kemény döntéseket meghozva inkább a kevesebb, de jobban megélt koncertekélményt próbáltam szerezni. Ennek megfelelően nem erőltettem a Pains of Being Pure at Heartot (talán majd a Primavera Eastern Europe-pá előlépett lengyel Off fesztiválon), cserébe egészen az Art Brutig kitartottam a Spiritualized mellett. Itt is bebizonyosodott valami: van Jason Pierce esztétikájának egy olyan része, amivel nem tudok azonosulni, és ez a koncert első részében ki is jött. A gondom az, hogy ami kis mennyiségben, zajba és space rockba oltva működik, vagyis a vonósos-háttérvokálos-együtt éneklős részek, az tisztán már sok. Az általam látott második félben ebből visszavettek, a Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space-ről vagy a körülről vett darabok szépek voltak.

Vágás, nagyszínpad, Art Brut. Már kezdés, de egyáltalán nincs tele a placc, ez (tekintve, hogy az általam egyik legjobban várt koncertről van szó) kicsit meglepett, de nem bántam, hogy közelebbről nézhetem Eddie Argos mókázásait. Ritka alkalom, de a nagy elvárások ellenére semmi csalódás nem volt, végig élvezhető és vigyorogható koncert volt, olyan, amit azonnal újra megnézne az ember, és még akár az is megfordul a fejében, hogy megnézi őket itthon is. Dalok vegyesen a három lemezről (a régieket Argos következetesen "oldschool"-nak nevezi), a számok egy része és a számok közti szünetek is kisebbfajta stand-up comedyvé alakulnak, van kívánságteljesítés, Kings of Leon-osztás, tényleg hibátlan. És az is kiderül, hogy ha valaki tényleg mondani akar valamit, annál igenis (java részben) érthető a szöveg, és a stadionlécet is simán megugrották.

A Throwing Muses azon rengeteg zenekar egyike, amiről el tudom képzelni, hogy ha a saját idejükben keresek jó zenét, még akár rajongtam is volna értük, de így, hogy még a kilencvenes évek zenéit se zeneileg megélt korszakként kell feldolgozni, nehezebben kerülök hozzájuk közel. A feszültséget persze nem nehéz érezni bennük, és Kristin Hersh énekhangja bőven az érdekesebbek közé tartozik, csak épp eddig nem sikerült számokra lebontani az életművet. Ugyanez történt élőben is: a számok úgy szóltak, aminél sokkal jobban valószínűleg nem tudtak volna, megvolt a hangulata is, tényleg csak az erősebb személyes kötődés hiányzott. Ez és egyebek is hiányoztak Jarvis Cockernél is: csak azért nem vagyok képes zenét hallgatni, hogy valaki belső világát jobban megismerjem, esztétikailag pedig nekem a Pulp sokkal érdekesebb (volt). Cocker tényleg olyan szakállas volt, mint az új lemez borítóján, a mély beszédhangja rettentően szexi volt, de minden más, ami a színpadi megnyilvánulásaihoz tartozott, engem csak szemöldökráncolásra késztetett, egyszerűen túl sok volt a színészkedés. Ki ne maradjon, hogy Jarvis és a Throwing Muses közé még befért a Mae Shi (ennyit a kevesebb, de jobban megélt koncertről...) - nagyjából az ő hozzáállásuk az, amiből többet szerettem volna látni a fesztiválon, mert ők tényleg nem voltak címkézhetők, ellenben voltak roppant őrültek. Életem első nem ciki közönségénekeltetése is része volt a műsornak, és komolyan meghatottnak tűntek tőle, egy másik aranyosság volt a közönségnek kiadott hatalmas lepedő, amivel beboríthatták és elszórakoztathatták magukat egy hosszabb szám vagy elnyújtott számrészlet alatt.

Valószínűleg a legrosszabb programszerkesztési döntésem az volt, hogy nem maradtam nyugton Saint Etienne-t nézni, de a kíváncsiság veszélyes dolog, úgyhogy őket szétdarabolta a Shellac és az A Certain Ratio, és végül egyiküktől se kaptam semmi különöset, pedig utóbbitól vártam volna. Bár őket meg a Bloc Party és a fáradtság szakajtotta félbe. A Bloc Partytól természetesen semmi jót nem vártam, természetesen nem is volt jó, és úgy tűnt, a honi közönségben is van annyi tartás, hogy szépen elkezdjen hazafelé özönleni még a koncert alatt.

A harmadik, azaz utolsó nap a Crystal Stilts pótlásával kezdődött a Joan Miró parkban. Kicsit fura látvány egy feketébe öltözött, napszemüveges énekessel felálló, sötét tónusú zenét játszó zenekart látni a délutáni melegben, pálmafák közé benyomva, de ami a zenekaron múlott, az jól jött ki. A billentyűs srác kedvesen fölajánlotta a szintijét annak, aki felmászik valamelyik pálmafa tetejére, és általában is ő volt az időkitöltő mókamester (az énekes itt ne is legyen). Az utánuk azonnal következő Sleepy Sun viszont értelmezhetetlen volt, mert lemezen hiába nem rosszak, ha élőben egy magyar amatőr zenekar benyomását keltik; a mélyebb női énekhang magnóról ment, a rá éneklő kiscsaj pedig elég cérna volt, és csak amolyan délutáni hangulatzene lett belőle. És itt jött el a megérte-nem érte kérdés eldönthetetlenségét kiváltó esemény, ugyanis a kb. tíz perces padon ücsörgésből és energiabevitelből fölkászálódva úgy három másodperc alatt tudatosult bennem, hogy ha lesz is a fesztiválról blogposzt, abban bizony nem lesznek saját készítésű képeim (pedig esküszöm, nem voltak rosszak), mert olyan ügyes(ek) volt(ak) az(ok) a mocs(k)ok, hogy egy fényképezővel rövidebben jöttem haza. A nap hátralévő részére ez érthető módon eléggé rátelepedett, úgyhogy nem lenne különösebben sportszerű, ha az esti koncertekről nyilatkoznék, mindenesetre nagy élmények már nem értek. Mondom ezt úgy, hogy volt hátra még egy Sonic Youth-koncert, de hiába fogok újabb és újabb kísérleteket tenni arra, hogy megszeressem, nem bízom a sikerben.

Távol álljon tőlem, hogy sajnáltassam magam, de a fesztivál végére mégiscsak az derült ki, hogy kemény dolog egy Primavera, ha az élmények maximalizálására törekszik az ember, és talán nem is baj, hogy nem a számomra legfontosabb előadókat hozó lineuppal találkoztam először vele. Mert ugyan semmi nem biztos, de még a félig-meddig balul sikerült előzetes jegyvásárlás után is azt mondom, akár most megvenném a jövő évit.


Függelékként egy elnagyolt, de semmit ki nem hagyó költségvetés, bátorításul azoknak, akik azt mondják, "nehéz eljutni" a Primaverára:
- fesztiváljegy (januárban megvéve): 25 826,00 HUF
- repjegy (Bergamo-Girona retúr, Ryanair, online check-in): 7 047,00 HUF
- repjegy (Budapest-Bergamo, Wizz): 6 290,00 HUF
- buszjegy (Bergamo-Budapest, Eurolines): 18 810,00 HUF
- egy nap szállás Milánóban, két nap Barcelonában, utazások repterek és városok között és minden egyéb: 130 EUR

Összesen: (280-as euróval számolva) 94 373,00 HUF

Igen, az utazást kicsit elbonyolítottam, és a buszt jó lett volna elkerülni, de így se volt vészes. Tehát jövőre lehet velem jönni kalandorkodni most már tényleg.

Címkék: beszámoló spanyolország fesztivál primavera

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.