bravefanzine

Mindenkinek igaza van, aki azt mondja, évi néhány óránál többet fölösleges magyar zenével foglalkozni (közhely). Én is ezt gondolom, igazam is van. Éppen ezért kicsit muszáj magyarázkodni, miért voltam kíváncsi a Twist corvintetős bemutatkozó koncertjére, egy olyan zenekaréra, ami évtizednyi idők óta szem előtt lévő, ennélfogva sok újat nem tartogató figurák fölös kreatív energiáit hivatott elvezetni. A dolog ott indul, hogy én még mindig vállalom, és ez már így is marad, hogy a zenekar felét adó HS7-ben igenis vannak (vagy legalábbis 1997-98 környékén voltak) értékelhető dolgok. Szűcs Krisztiánnak van egy egész normális vonala a zenéhez való hozzáállást tekintve, és ha nem is zseni, de azért nem egy jól eltalált dallamot és dalt sikerült összehalásznia. Ezenkívül határozottan jelen van benne egyfajta szimpátiafaktort növelő különállás, ami a rádióslágereken keresztül nyilván nem érződik annyira, de interjúkból ki szokott bukni. Ábrahám Zsoltnak leginkább gitárjátékát szokták elismerni, akik értenek hozzá, de az sokkal fontosabb, hogy jól használja a tudását, és szeret effektekkel baszakodni. A nem-HS7-ös szekcióból Szőcs Gergőt eddig legfeljebb csak láttam-hallottam; Ács Oszkár (aki az Időrablók után újra együtt játszhat Ábrahámmal) neve többet forgott, és mivel ő az egyik legkarakteresebb arcú magyar színpadi figura, csak jót tehet. A négyükből összeállt hobbizenekarból lett mellékprojektről lehetett olvasni többek között a PANKKK pályázat kapcsán (ocsmány magyar szokás szerint ilyenkor el szoktam gondolkodni, vajon tényleg olyan nehéz-e a befutott alterzenekarok tagjainak élete, hogy számítson az az első lemezhez adható 300 000 Ft támogatás - ezek szerint biztos), és ahogy ez lenni szokott, myspace-en bele is lehetett hallgatni az új számokba. Ezek közül egy-kettő egész ígéretesnek tűnt, mert mintha hiányzott volna belőlük a HS7 édessége. Az elvont rész amúgy valószínűleg pont a magyar részt testesítette meg, mivel a szárazabb számok nemcsak az angol szöveg miatt tűntek külföldikompatibilisebbnek. Csak hát mi lesz ebből, ha pont a dallamot vesszük el a HS7-ből, amiből már amúgy is kevesebb volt újabban?

Nem volt előzmény nélküli a péntek 13-ai bécsi kiruccanás a Horrorsra. Egyrészt nem akartam, hogy megszakadjon az egyedülállóan fantasztikus őszi külföldi koncertlátogatási sorozatom, másrészt megérlelődött egyfajta vonzalom a zenekar iránt, ami már a Primavera idején is egész szépen megvolt, csak a körülmények nem tették lehetővé, hogy nyugodtan megnézhessek egy teljes koncertet. Azóta az első lemezt is jobban értékelem, és továbbra is rendre nahát-érzésem van amiatt, hogy a zenekar mennyire rám cáfolt az idei lemezzel. Valószínűleg nemcsak én gondoltam ugyanis bő két éve, hogy ami egyszer jó vicc volt néhány sláger erejéig, másodjára unalmas lesz (eleve milyen hülyeség ilyen beskatulyázó nevet választani), és még hamarabb fordulnak majd el a csapattól, mint mondjuk a 2005-ös brit generáció nagy részétől. Ehhez képest rajtuk kívül nem is tudok mást mondani az elmúlt öt év brit zenekarai közül, akik fejlődtek volna, pedig többszörös furcsaságuk, különcködésük alapján akár meg is lehetett volna sejteni bennük a potenciált.

Kevés annyira kedves, termékeny és olyan jó zenekara van a világnak, mint a Friedberger testvérek alkotta Fiery Furnaces. Bár Eleanor szúrós tekintetétől és néha szigorú énekétől képes vagyok megijedni, valószínűleg ő is pont ugyanolyan aranyos, mint a bátyja (sajnos csak erről sikerült személyesen meggyőződni). A termékenységről csak annyit, hogy a relatíve későn indult karrierjük első lemeztől számított hat évébe belefért (most már) hat stúdiólemez, egy kislemezes és egyebes kincsesláda (EP, 2005) és egy dupla élő lemez. Ezek közül a nagymamával készült 2005-ös Rehearsing My Choirt azóta se mertem meghallgatni, a tavalyi (élő) Remember pedig csalódás volt, mivel a koncertekre totál átvariálják a számaikat, ettől fárasztóbb is lett őket hallgatni, és a hangszereknek és Eleanor énekhangjának sincs annyi színe, mint amennyi a stúdiós varázslásokból ki szokott jönni; ettől eltekintve rosszat én még nem hallottam tőlük, pedig bárkit bármikor szívesen lehúzok. Ugyan csúcslemeznek a 2004-es Blueberry Boatot szokás tartani (annak idején vitte őket a hype is), az eggyel korábbi debüt vagy a két évvel későbbi Bitter Tea se volt rosszabb lemez, és a 2007-es Widow City is befért az év legjobbjai közé. Utóbbi kijelentés elsőre nem volt olyan egyértelmű, mivel kis időbe telt megszokni a FF progrockosított-zajosított verzióját; értem én, hogy progresszív pop meg hetvenes évek hatása, na de akkor is. Ezen túllépve persze kiderült, hogy ez az album is tele van jól összerakott számokkal, és sokadjára, sokféleképpen megújított, mégis kerek hangzása van. Aztán az elmúlt időszaknak az Új Kedvenc megtalálásáért folytatott harcában kicsit meg is feledkeztem a duóról, de annyira persze nem, hogy ne lelkesüljek föl nagyon az új lemez hírére.

Attól való egyre növekvő félelmemben, hogy a Magyar Internet végül idei Primaveráról szóló beszámoló nélkül marad, mégiscsak muszáj megejtenem egy rövid, ráadásul többszörös személyességgel súlyosbított elmesélést. Először is nem árt tisztázni a kiinduló helyzetet: nem vagyok igazi zenebuzi, csak szeretem az érdekességeket, ezt mindenki tudja, a Primavera pedig a legnagyobb zenebuzifesztivál, ezt is. Alapvetően a tavalyival kacsingattam, az a Devo, Mission of Burma, Young Marble Giants vagy Malkmus szintű hősökkel és Man Man vagy Vampire Weekend szintű aktualitásokkal teljesen nekem volt kitalálva (meg persze egy csomó mindenkinek). Az idei koncepció az volt, hogy már a fellépők negyedének ismeretében, azaz még januárban bevételeztem egy fesztjegyet, és azzal együtt, hogy egy csomó olyan név került a listára, akikre persze kíváncsi lettem volna a végső lista ismeretében is, kevés volt az olyan előadó, amihez igazán kötődtem volna. Mindezt azért fontos leszögezni, mert hülyén néz ki a fanyalgás egy ilyen rendezvény után, tudva, hogy sokaknak mennyit jelentenek az idei (vagy bármikori) fellépők, de lássuk be, az nem működik, hogy mindent szeressen az ember, amit illik szeretni, főleg ha a friss produkciókról van szó - azok mindig olyanok, amilyenek, nem létezik, hogy minden év "legjobbjai" nagyon jók legyenek.

Igaz, hogy nem egy Queens of the Stone Age, és igaz, hogy már láthattuk őket egyszer itthon, de nem kellett sokat gondolkodni: a hétfői Dürer-kertes Eagles of Death Metalra igenis el kellett menni. Sőt, mivel a 2007-es Sziget-koncert komoly hiányérzetet hagyott, ki kellett derülnie, hogy csak ott nem stimmelt valami, vagy élőben tényleg gyengébbek ezek a komolyan vehető iróniarockerek. Akkor ugyanis a körülmények se voltak az igaziak, és némi hangproblémát is lehetett érzékelni a remek bajuszú frontembernél. És ahogy akkor is, úgy most is megjelentek a találgatások, hogy na, vajon most eljön-e Ő, a nagy Josh Homme, pedig hát elég nagy biztonsággal lehetett tudni, hogy nem. Jött helyette viszont annyi biciklis a kert elé, hogy lassan attól kellett tartani, hogy hirtelen mindenki a feje fölé emeli, amije van, és már akkor lehetett látni, hogy döntően jobb sorsú huszonévesekből fog állni a közönség. A nagy közönség. A meglepően nagy közönség, még a (szokás szerint felülreprezentált) külföldieket leszámítva is.

Az előzenekar kiválasztása kicsit érthetetlen volt, a brit Haunts gyökereiben és felfogásában is messze volt az EoDM-tól. Műfajukat tekintve talán a hard indie címkecsinálmány lenne a legmegfelelőbb meghatározás, de nem volt ez jó sehogy se; viszont rájuk is igaz volt az, ami a legtöbb közepes vagy gyengébb brit zenekarra, azaz hogy egész jól adták elő a kevesebbet, míg élvonalbeli magyar kollégáik rosszabbul a kicsit többet.

Aki szereti a Talulah Gosh-t és a hozzá hasonló jóságokat, de nem hisz a Pains of Being Pure at Heartban, valamint még nem találkozott a norvég Je suis animallal, annak melegen ajánlom, hogy találkozzon vele. Nem mondom, hogy sokkal előremutatóbb, mint az amerikaiak zenéje, de határozottan színesebb, ráadásul jobb dalokat hoztak össze a tavalyi lemezükre (Self-Taught Magic From a Book).

Oké, hogy sokszor csak tiszteletkör, hogy mindenféle kis zenekar kiírja mindenféle nagy zenekar nevét a myspace-ére hatásként (vagy azért, mert milyen menő, hogy ők is ismerik azokat, vagy azért, mert ettől majd jól azt fogja gondolni mindenki, hogy ők is milyen jók), de a Je suis animal listája kapásból szimpatikussá tette volna őket (ha ugyan nem lettek volna már akkor is azok, amikor megnéztem). Persze ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mi bennük a Can, a Faust vagy az általam eddig nem ismert, de bizonyára híres Le Orme, de akkor is megnyugtató, ha egy viszonylag jól behatárolható stílusú zenekarnak nemcsak a stílus alapjai vannak a fejében, ez biztató lehet a jövőre nézve. Amitől jelenleg is megkapóak a csapat dalai, azok mondjuk egyelőre a tipikus twee dolgok, mint az ártatlan, pont jól nem túlképzett, mégis kifejező énekhang (női ének, ráadásul bájos akcentussal), fuvolázgatások, zajos-disszonáns gitártaposások.

Most pedig csinálunk egy világsztárt. Olyat, amilyen eddig még sose volt: New York-i székhelyűt, akik a magyar internetes hype-nak köszönhetően fognak befutni. Egy halvány kísérletet tettem már korábban is, akkor a hálózatépítés nem jött be, de most egész biztos sikerülni fog, habár nagyon úgy tűnik, mintha maga a zenekar nem akarna befutni. A Mancinóról van szó, ami az általam ismert zeneiparosok közül a legjobb jóság-ismertség hányadossal rendelkezik. 2007 végi megismerésükkor (ami az indiesurfer.blogspot.com-on tett véletlen látogatásom eredménye volt) kb. 5000 lejátszás állt a last.fm-es profiljukon, most is alig több 8000-nél, ehhez képest a kissé rugalmatlanul frissülő allmusicon van oldaluk (szépeket is írnak róluk), 2007-es debütlemezük (Manners Matter) pedig befért volna az év legjobbjai közé, ha mindenki meghallgatja, aki az akkori of Montreal- vagy Spoon-lemezt is. És bárki, akiben megszólalt a hang, hogy ugyan már, ezrével vannak ismeretlen, ámde pont ugyanilyen jó zenekarok, annak lehet, hogy igaza van, de akkor én is kérnék belőlük párat.

Nem, 2009-et nem a fantáziátlan, se nem a valaminek a valamije posztcímek évévé szeretném tenni, de hát muszáj vérkomolyan venni a kihívást. Az új Morrissey-lemez kapcsán annyival könnyebb dolga van az egyszeri véleményezőnek, mint az Animal Collective esetében, hogy akkor se kerül szembe milliós fronttal, ha azt merészeli mondani, hogy ez (csak) egy jó lemez. Márpedig az egyszeri véleményező nagyon bátor ember, úgyhogy mondja is, de persze nem mindegy, hogy hogy jó.

A dolog ott kezdődik, hogy Morrissey-t illik szeretni. Csak hát ahogy a Radioheadtől is hajlamosak elszaladni az emberek, mondván, hogy mit nyávog ez itt, úgy érthető, ha hősünk nyavalygása sokak ingerküszöbét meghaladja. Ha igaz, hogy Morrissey-t leginkább hozzá hasonlóan érzékeny, magányos, szomorkodó figurák értékelik, akkor már egy fél lépés hátrányban vagyok, de a (legalábbis a Smiths után) hagyományosnak számító dalokba és általában Moz esztétikájába (sajátos énekstílusába és furcsa dallamaiba) még mindig lehet kapaszkodni. Az, hogy ebből a keverékből milyen erős dalok születnek, nem mindig kiszámítható – a szólókorszak elejének oszlopaiként a Viva Hate (1988), a Your Arsenal (1992) és a Vauxhall and I (1994) lemezeket szokás emlegetni, a 2000-es évek visszatérése a You Are the Quarry (2004) sikeréről (több kiváló kislemezzel) és a Ringleader of the Tormentors (2006) langyosabb fogadtatásáról szólt. Az idei lemezről már tavaly megjelent két kislemez (That’s How People Grow Up, All You Need Is Me), ezek rögtön föl is kerültek az ugyancsak tavalyi Greatest Hitsre, de közvetlenül a Years of Refusalt az I’m Throwing My Arms Around Paris volt hivatott promotálni.

Már több alkalommal megfogadtam, hogy nem foglalkozom többet a Mando Diaóval, de egy olyan rejtélyes dolog történt, ami miatt mégis muszáj a közhöz fordulnom, és akkor már egyúttal véleményezni is. Szóval az úgy volt, hogy az első két lemezen még szimpatikus csapat benyomását keltették a svéd srácok, bár a másodikon már erősen kikandikált az Oasis-féle silányított Beatles az amúgy jópofa garázsos popslágerek mögül/közül. Ráadásként még annyira menők is voltak, hogy 2005-ben a Szigeten is felléphettek. Ami ezután jött, az már számomra kevéssé értelmezhető: a 2006-os Ode to Ochrasyn már mindenkinek egyértelművé vált, hogy puhányokkal van dolgunk, akik ordibálnak ugyan, de a mézédes dallamok, és az, hogy eltüntették a zajt a gitárokról, világosan mutatja, hogy a zenekar nem több a tagoknak pénzkereseti forrásnál. Szó se róla, kicsit félretéve a szőrözős fület, esetleg nővé változva ezen is lehet találni jó számokat. De hogy mi a jó égnek kellett rá egy évre hegedűs-népies meg akusztikus gitáros számokkal lemezt kiadni, azt nem tudom, mindenesetre megkapták érte a büntetést, nem is értékelték, nem is figyeltek oda rá különösebben. Itt gondoltam azt, hogy most már tényleg vége a zenekarnak, erre idén év elején valahogy beleszaladtam youtube-on az új lemezt fölvezető Dance With Somebody klipjébe, és néztem, hogy szedett össze majd egymilliós nézettséget. Azóta már azt lehet találgatni, hogy három és fél milliót hogyan. Azzal semmi probléma nincs, hogy messze nem a legjobb kislemezükből (úgy néz ki) a legszélesebb körben ismert számuk lesz, van ilyen, de a hogyan még mindig kérdéses. Én egyelőre a németekre gyanakszom, mivel a Mando Diao tipikusan olyan zenekar, amit ott el lehet adni nagybetűs rockzenekarként, ott úgyse veszi észre senki, hogy semmi felforgató nincs a működésükben.

Kiscsillagos történelemórát tartani valószínűleg fölösleges, viszont a személyes viszonyulást a kapcsolódó zenekarokhoz nem árt tisztázni, mielőtt bármit mond az ember az újonnan megjelent, Örökre szívembe zártalak című Kiscsillag-lemezről.

Először is: nincs Kispál és a Borz-pólóm, még akkor se, ha némelyik egész jól néz ki. Talán ha térben és időben közelebb lettem volna az induláskori zenekarhoz, akkor az első pár évben lelkes koncertjáró lettem volna, így inkább csak tisztes távolból figyeltem, ahogy szép lassan elfárad az egész, ahogy öltönyös kultúr- és népzenekarrá és lelketlen fesztiválzenekarrá változnak. Ha elfogadom, hogy nagyobb részben a szövegtől, a jó szövegtől jó a zenekar, az rögtön egy indok, hogy ne ragadjak le mellette – márpedig elfogadom, és nemcsak azért, mert nagyjából mindenki elfogadja.

Másodszor: a PUF szeretetéhez fogalmam sincs, mi kellett volna, de biztos hasznos, ha Lecsó énekhangját legalább lenyeli az ember (még ha nem is nagyon ízlik), de ez nem jött össze. Bizonyítani nem tudom, de fogadni mernék rá, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott szerb vagy horvát alterzenekar énekese majdnem pont ugyanilyen hangszínnel énekel (vajon összefüggésben van-e ez Lecsó ovics mivoltával?), és (nemzetiségtől függetlenül) én az ilyeneket sose szerettem.

Aki az elmúlt négy évben követte a nagy Franz Ferdinand-sztorit, vele együtt a sok jobb-rosszabb brit gitárcsapat fel- és (lassan) eltűnését, az nyomhatja is a tovább gombot. Ha még maradt valaki, annak azért elmondom, nagyjából mi történt: a Franz Ferdinand ha nem is egyedül, de csavart egyet a punnyadék 2000-es évek eleji popzenén, visszajött a mainstreambe a feszesebb, karcosabb megszólalás, divatba jött a divat, a post-punk, a new wave, a gitárpop. (Visszanézve a 90-es évek britpopjára, arra is igaz, hogy ebből a korból merített legtöbbet, még ha emellett volt is sok egyéb forrás (beat, mod, glam), és még ha ott létezett is egyfajta folyamatosság a 80-as és 90-es évtized fordulójának alternatív világával, lásd shoegaze, madchester.) A skót zeneamatőrök 2004-ben rövid úton a csúcson találták magukat a 3-in-1 slágerekkel megpakolt bemutatkozó lemezükkel, erre meglepően gyorsan, 2005 végén jött a folytatás, ami már nem volt annyira punk, inkább szebb, de így is jó volt. Slágerek ismét, eklektika, összességében pedig legalább olyan értékű lemez született, mint a trónkövetelőké volt abban az évben. Innentől viszont lefelé vitt az út, már ami a hasonszőrű brit zenekarok működését illeti: arty srácok helyett munkásgyerekek, kaptafa, gyorsan kipörgetett, kiégetett zenekarok, gyengébb második lemezek, new rave bohóckodás stb. Eközben Franzék egyre csak hallgattak – talán épp nem volt szükségük pénzre, de még az is lehet, hogy csak nem akartak bénasággal előállni, saját mércéjüknek meg nem tudtak elég jót alkotni. A készülő lemezről felröppenő hírek, megjelent nyilatkozatok azt sejtették, hogy még mindig helyén van a csapat szíve, a bedobott dirty pop címke jól hangzott, ahogy Kapranos “nekem a tökéletlen a tökéletes” hozzáállását is csak támogatni lehet. A tökéletlen többek között a beígért orosz Moog-utánzat (Polyvox) használatára utalt, ami megintcsak mókásnak nézett ki, aztán az afrobeattel való kísérletezgetés már neccesnek tűnt, részben mert ez már trendszerűnek nézett ki, részben mert ennyire azért nem kell követni a nagy mester Talking Heads-et. Koncertről természetesen hamarabb meg lehetett ismerni egy-egy új számot, és igaz, hogy a Lucid Dreams is kijött már augusztusban az iTunes-on, de az igazi felvezetés a nagylemezhez a hivatalosan januárban megjelent Ulysses című kislemez volt, ezt év végén már itthon is játszotta “a” rádió.

Lévén hogy még egy darabig a tipikus árérzékeny magyar kultúrafogyasztók közé tartozom, egyáltalán nem volt mindegy, hogy van-e olyan, hogy műpás diákkedvezmény, vagy nem van-e. Mert hiába jön Budapestre egy olyan híres valami, mint a Van der Graaf Generator, annyi közöm azért nincs hozzá, hogy rajongva beleöljek 5-8-10-14 ezret, viszont határozottan érdekelt, mit művel egy ilyen öreg zenekar 2009-ben, így mindössze két lemez (H to He Who Am the Only One, 1970; Pawn Hearts, 1971) előképzettséggel mégis megtámadtam a magyar kultúra fellegvárát (ahol olyan nagyságok is felléptek már, mint maga Ágnes Vanilla), hogy megnézzem, mik is ők ma. A hallott két album alapján tehát nem lettem ugyan megszállott, értő pedig pláne nem, de tény, hogy tetszettek, mivel nem elvadultan (vagy legalábbis nem a negatív címke értelmében) progresszív alkotmányok, ráadásul utóbbin szerepel egy Lemmings című szám is. Az akkori kor Uriah Heepjére (formailag és csak néhol) hasonlító hangzás és Peter Hammill érdekes énekstílusa is plusz volt, és ugyan nem mondanám, hogy John Lydon-i szimatom van a zenéhez, de az határozottan érződött, hogy sokkal normálisabb filozófia van a zene mögött, mint a dinoszaurusszá vált, technikamán progger társaké mögött. Mivel a Van der Graaf Generator egy 2004-ben újjáalakított, új lemezeket is kiadó csapatként jött hozzánk, fel voltam készülve arra, hogy felejtve a múltat, esetleg gyengébb, új műsorral jönnek, de még mielőtt kiderült volna, jogos-e az aggodalom, előbb volt bizony egy előzenekar.

Már megint a hype meg az ő kurvaannya eltúlzása. Ez van, ha össznépileg támogatást nyer egy zenekar legutolsó néhány lemeze (jogosan) – a következőt már mindenki szinte látatlanban kikiáltja a világegyetem és az évezred lemezének, amitől az egyszeri véleményíró csak zavarba jön, mert ettől nem mindig olyan egyszerű elvonatkoztatni, és végül nem tudja eldönteni, hogy ő-e a hülye vagy mi van most. Mert bizony már karácsonykor nagy tételben kiszivárgott az Animal Collective január 20-ra tervezett Merriweather Post Pavilion című lemeze, rateyourmusicon sorra kapta az ötcsillagos osztályzatokat, ami legalábbis gyanús szokott lenni. Azt eddig se tudtam, sőt, egy koncertlátogatás után se tudom, hogy milyen közös jellemzővel lehetne megfogni az Animal Collective-rajongókat, de hogy sokan vannak, az egész biztos. És elsősorban tőlük származhatnak olyan mondatok, hogy “még el se kezdődött 2009, de máris jobb, mint 2008”, lássuk hát, igazuk van-e.

A 20-as listán nem szereplő lemezekről. Mindig vannak olyan lemezek, melyek értékelése eltorzul, vagy azért, mert bizonyos kritikusi körök túlzottan erőltetik, vagy azért, mert annyira híres az előadója, hogy nem merik lehúzni. Vagy a kettő együtt. Íme egy rövid antilista, vagy ha úgy tetszik, annak megindoklása, hogy mi miért maradt ki annak ellenére, hogy sok helyen előkelő helyet kapott.

Íme a nagy 2008-as toplista várva várt második fele. Na de miről fog szólni a harmadik rész? Az majd kiderül.

Úgy néz ki, hogy a plázák karácsonyi díszítésével együtt az év végi listaállítások ideje is egyre korábbra csúszik, de bízom benne, hogy még mindig lehet újat mondani a 2008-as év lemezeiről. Kérdés persze, hogy létezik-e még olyan ember, aki nem fáradt bele a listaolvasgatásba. Az itt közölt lista popzenei témájú, amit azért kell külön kihangsúlyozni, mert könnyen előfordulhat akár az is, hogy előrébb került a rangsorban olyan lemez, amit ha önmagában pontozni kellene mint művészi alkotást, kevesebbet kapna, mint egy tőle hátrébb lévő (vagy épp a listán nem szereplő) album.

Általában az év lemezeiről. A szokásos "most akkor jó év volt 2008 vagy gyenge?" típusú vitákat könnyen rövidre lehet zárni: az idén legtöbb listán élmezőnyben szereplő lemezek többsége pár éve egyértelműen nem fért volna be az első húszba (várom az időt, amikor egy bátor zenemagazin nem oszt első helyezéseket év végén), akár pont azért, mert előadóik korábbi produktumai simán kiütötték volna őket. A(z úgynevezett) jó lemezek tehát általában nem voltak kiemelkedőek, viszont sok nagyjából hasonló erő toporog az “egész jó” vonalon, ezért nem érdemes meglepődni azon, ha apró szubjektív különbségek a listán nagyon fölerősödnek, azaz nincs benne valami, aminek benne kellene lenni, és benne van olyan, ami első ránézésre hogy kerül oda. Következzen tehát A lista első fele.

Vagy nem? Hát nyilván nem. Persze nem lehet ennyire egyértelműen eldönteni ezt mindenről, ami Szűcs Krisztián szájából elhangzik, de ahogy az várható volt, az új Heaven Street Seven-lemez is fröcsög az iróniától. De vannak egyéb dolgok is, amiket most meg kell beszélnünk.

Nagyjából 2008. október 8-ra tehető az a zenetörténeti pillanat, amikor a HS7 bejelentette, hogy a következő lemezt a megjelenés előtt egy héttel elérhetővé teszik a hs7.blog.hu-n (ekkor jött hírlevél és jelent meg az est.hu-n, de nem mondhatni, hogy percek alatt széttépte a hírt a sajtó), és legálisan le lehet tölteni egy héten át. Mivel a Kaukázustól nehezen lehetne elvenni a hazai zenei netes jófejkedés első helyét, így itt arra szűkült a hőstett, hogy ők az első olyan zenekar, akik fizikai formában is megjelentetnek egy lemezt, és azt ingyen osztogatják. Végül kiderült, hogy átverés az egész, mivel nem a tervezett időben, hanem annál két nappal hamarabb fölkerült a lemez, de túléljük. Dicséretes a minőség (320-as mp3), viszont az akció köré kerített weblap gyalázatos (különösen a link fölé vitt egér hatása riasztó), kicsit gyakorlottabb gimis CSS-bűvész pár ezer forintért összerakott volna ennél sokkal értelmesebbet*. De ezen is túl lehet lépni, úgyis csak egyet kell kattintani, hogy lejöjjön egyben a cucc; persze aki stúdiós képeket akar nézegetni, netán borítót tervezni támad kedve, az kattingasson meg nézegessen tovább nyugodtan.

Úgy tűnik, megvan az idei év Prinzhorn Dance Schoolja, azaz "az év tényleg jó brit zenekara, amelyről méltatlanul kevés szó esik". Ahogy e házi díjazás kategóriateremtője, úgy a londoni illetőségű Sarandon is jól leírható koncepcióval dolgozik, csak míg előbbi inkább nevezhető post-punknak a szó hagyományos értelmében, és a két kulcsszó a depi és a minimalizmus, addig utóbbiak a gyors, energikus, rövid és karcos számokban hisznek, így egy fokkal közelebb vannak a fiatalos, trendi gitárzenékhez. Az ének itt sem igazi ének (néha kvázi post-hardcore), de ez illik is a reszelős gitárhoz és a teljesen szétesett dobhoz. A csapat 2006-ban már kiadott egy nagylemezt (egybemásolták az addigi négy EP-t The Completist's Library címmel), de ez még nem volt az igazi, mindenesetre mókás, hogy egy két percnél hosszabb számra jut hét olyan, ami egy percnél rövidebb. Az idén áprilisban kiadott, címére különdíjat érdemlő Kill Twee Pop! viszont ha összpopzeneileg nem is kiemelkedő, de mindenképpen jobb dalok vannak rajta, mint hogy csak egy szubkultúra mércéjével mérve legyen érték. Tisztességes videót nem nagyon találni, hangot viszont (már-már természetesen) innen lehet lopni.

 Sarandon - Meet Warren (2006)

A Postmarks egy olyan (ízlés szerint indie/dream pop) zenekar, ami szem előtt is van meg nem is: a cím nélküli bemutatkozó lemezt a Pitchfork sem utálta, magam is szívesen hallgattam, egy ötvenes év végi listára simán föltettem volna. Egészen kedvesen atmoszférikus lemez (köszönhetően Tim Yehezkely énekesnő fátyolos, mélabús énekének és a szinte semmit nem kihangsúlyozó, mégis karakteres hangszerelésnek), a zenekar szintjén slágernek számító Goodbye és a személyes kedvenc Summers Never Seem to Last című számokkal. Ennek ellenére nincs valami hatalmas rajongótáboruk, csak egy apró, ám annál lelkesebb csapatot tudok elképzelni, még ha a lelkesség viszonylag nehezen fér is össze a zenekar hűvösségével. Nos, ez a zenekar húzott egy Nouvelle Vague-ot, és összerakott egy feldolgozáslemezt, ami több szempontból meglepő. Mert miért ilyen hamar? Miért ilyen későn? Úgy gondolná az ember, hogy ilyenek vagy csak teljesen erre kitalált koncepcióból születnek (lásd fent), vagy több lemezes, befutott előadók készítenek hasonlót pihenésképp, rajongóörvendeztetésre vagy az ihlethiány palástolására. Ebben az esetben (úgy néz ki) egyik sem igaz: kellett bőven elképzelés és ötlet ahhoz, hogy ez a lemez olyan legyen, amilyen.

Ránézésre elég bizarr, legalábbis erősen behatároló szisztémára húzták rá a feldolgozott számok listáját, nevezetesen mindegyik szám címében megjelenik valahogy annak sorszáma (leszámítva a zárószámot, a Pointer Sisters Pinball Number Countját, ami a Sesame Streetből lehet ismerős, itt természetesen a dalszövegben rejlik a megoldás), így lett a lemez címe By the Numbers. Meglehetősen diverz a lista, értve ezalatt a nagy tér-, idő-, stílus- és ismertségbeli szórást is, de egyértelműen jó számokhoz nyúltak hozzá, és ez nem is biztos, hogy a feldolgozás (miatti utánahallgatás) nélkül számomra kiderült volna. Ha csak az előadókat nézzük, még kereskedelmileg se tűnik öngyilkosságnak a válogatás, a Sinatra-családdal, Bob Marley-val, Bowie-val, Cure-ral, Blondie-val egész biztosan lehet olyanokat találni, akik látatlanban azt mondják, igen, ez kell, ez biztos tökjó. Aztán valószínűleg meglepődnének, mert inkább második vonalas dalok ezek, olyanok, amiknek jó része ott pihen minden kicsit is alaposabb zenegyűjtő (khm) CD-in, csak esetleg ő se tud róla. A másik meglepődés aztán az, hogy csak nyomokban hallják vissza az eredetit – sokszor ugyanis pont az a taktika, hogy az élét veszik ki a daloknak, azt, amitől az, ami, de ehelyett beleteszik a saját hangjukat, és a mérleg a végén legalább nullszaldós lesz.

Ez már azért kicsit félelmetes, de megtörtént. Nagyjából tízes nagyságrendben szaladgálnak a világban olyan (nem metál)zenekarok, akikre egyszerre igaz, hogy népszerűek (vagy legalább last.fm-népszerűek), és az utóbbi pár évben a kritika is velük volt egynéhány lemez erejéig. Ha ezek közül az egyik körbeturnézza Magyarországot, az micsoda, na mi? Természetesen ciki, főleg azt nézve, hogy milyen körülmények között zajlott az itt mesélendő pozsonyi Animal Collective-fellépés. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy méltatlan körülmények között léptek volna színpadra, mindösszesen arról, hogy nem kell feltétlenül csillogó-villogó, hatalmas koncertteremben gondolkodni akkor sem, ha egy ilyen kaliberű együttes leszerződtetéséről van szó. Persze kell hozzá a zenekar szerénysége/jófejsége is, hogy egy számára alig nyereséges, a szervezők számára körülbelül nullszaldós rendezvényt bevállaljon, de ezzel is csak szomorúbbá válik a dolog, mivel ez ugyanígy összejött volna Budapesten is (mondom én). Pozitív ezzel együtt, hogy a pozsonyi helyszínen is fellépő A Silver Mt. Zion nálunk is járt, kár ugyanakkor, hogy aki mondjuk másfél hétre kivonta magát a zenés események figyelemmel követéséből, az simán le tudott róla maradni.