Már megint a hype meg az ő kurvaannya eltúlzása. Ez van, ha össznépileg támogatást nyer egy zenekar legutolsó néhány lemeze (jogosan) – a következőt már mindenki szinte látatlanban kikiáltja a világegyetem és az évezred lemezének, amitől az egyszeri véleményíró csak zavarba jön, mert ettől nem mindig olyan egyszerű elvonatkoztatni, és végül nem tudja eldönteni, hogy ő-e a hülye vagy mi van most. Mert bizony már karácsonykor nagy tételben kiszivárgott az Animal Collective január 20-ra tervezett Merriweather Post Pavilion című lemeze, rateyourmusicon sorra kapta az ötcsillagos osztályzatokat, ami legalábbis gyanús szokott lenni. Azt eddig se tudtam, sőt, egy koncertlátogatás után se tudom, hogy milyen közös jellemzővel lehetne megfogni az Animal Collective-rajongókat, de hogy sokan vannak, az egész biztos. És elsősorban tőlük származhatnak olyan mondatok, hogy “még el se kezdődött 2009, de máris jobb, mint 2008”, lássuk hát, igazuk van-e.
Mindenekelőtt nem lehet elmenni szó nélkül a kellemesen hippiszínű borító mellett, ami ha elég nagyban nézzük, úristen, mozog (józanul is). A pszichedelikus élményt természetesen a lemez is hozza, ráadásul olyan egységesen, hogy a nagyjából egyenhosszú számok közül elég sokáig tartott kiválogatni, egész pontosan melyek azok a számok, amik miatt elsőre bénának tűnt a lemez, később pedig csak úgy érződik, megmérgezik a többségében jó szerzeményeket. Egyértelmű hiányérzet ott van, hogy nincsenek meg a Strawberry Jam őrültségei (kevesebb az imádnivaló Avey Tare-ordítás) és változatos dalai. Előbbi lehet, hogy csak a sznob léleknek fáj (mert ha avatatlan fülnek sem hangzik idegesítően, akkor nem kunszt szeretni), utóbbi viszont objektív kritika akar lenni. Épp emiatt igazat kell adnom magamnak, amikor is a pozsonyi koncert alapján arra számítottam, a saját szintjéhez képest nem lesz igazán erős lemez az idei (noha tisztán, lemezen természetesen sokkal jobb, mint élőben megpróbálni kibogozni a dalokat a hangmasszából). Kicsit olyan a helyzet, mint a Pixies harmadik lemezénél: hiába tudjuk, hogy gyengébb, mint elődei, ha kitörölnénk a fejekből az első kettőt, a Bossanovát meg visszadobnánk két évvel, ugyanolyan őrjöngés lenne körülötte, mint most a Surfer Rosa meg a Doolittle körül van. De hát tudjuk, hogy volt jobb, úgyhogy ez a fajta értékelés nem ér.
Dalokra lebontva ez valahogy úgy néz ki, hogy a Daily Routine, a Guy’s Eyes és a No More Runnin’ az, ami a kelleténél jobban leülteti a lemezt, a többit viszonylag könnyű megszeretni, esetleg annyi hibájuk van, hogy nem tudni, milyen céllal (talán nagyon hipnotikusra akarják venni a figurát), de túlzottan is belemerülnek egy-egy sor ismétlésébe. A nyitó In the Flowers a maga technoid dobjával a közepén kapásból tökjó, csak (igaz, hogy nem értek a művészethez, de) nem értem, miért kell egy nyitószámot ugyanúgy lezárni, ahogy elkezdődött; hát nem az lenne a lényege, hogy felvezeti a lemezt? A My Girls nem tudom, mennyiben tekinthető valós állásfoglalásnak az “I only want a proper house” és az “I don't care for fancy things” sorokkal, de határozottan beleillik az élőben tapasztalt szerény srác imidzsbe, tehát akár még komolyan is lehet venni. Szerencsére most is akad jellegzetes ugrabugra dallammal és ritmussal énekelt rész (Summertime Clothes és Brothersport), de a legviccesebb énektéma egyértelműen a Bluishé 1:51-nél (majd később visszatérve), amit gyakorlatilag változtatás nélkül oda lehetne adni valami éppen menő énekesnőcskének slágeralapanyag gyanánt, de majdnem az egész számot belengi ez a vonal, és mégse rossz, sőt.
A rajongóknak tehát legyen mondjuk annyiban igazuk, hogy jobb ez, mint 2008 legnagyobb része, de ahogy Dolák-Saly Róbert mondta a ’93 szilveszteri Vastyúk egy jelenetében: “nem kéne túlzásokba esni”.
Értékelés: 7.8
Legfrissebb kommentek