Igaz, hogy nem egy Queens of the Stone Age, és igaz, hogy már láthattuk őket egyszer itthon, de nem kellett sokat gondolkodni: a hétfői Dürer-kertes Eagles of Death Metalra igenis el kellett menni. Sőt, mivel a 2007-es Sziget-koncert komoly hiányérzetet hagyott, ki kellett derülnie, hogy csak ott nem stimmelt valami, vagy élőben tényleg gyengébbek ezek a komolyan vehető iróniarockerek. Akkor ugyanis a körülmények se voltak az igaziak, és némi hangproblémát is lehetett érzékelni a remek bajuszú frontembernél. És ahogy akkor is, úgy most is megjelentek a találgatások, hogy na, vajon most eljön-e Ő, a nagy Josh Homme, pedig hát elég nagy biztonsággal lehetett tudni, hogy nem. Jött helyette viszont annyi biciklis a kert elé, hogy lassan attól kellett tartani, hogy hirtelen mindenki a feje fölé emeli, amije van, és már akkor lehetett látni, hogy döntően jobb sorsú huszonévesekből fog állni a közönség. A nagy közönség. A meglepően nagy közönség, még a (szokás szerint felülreprezentált) külföldieket leszámítva is.
Az előzenekar kiválasztása kicsit érthetetlen volt, a brit Haunts gyökereiben és felfogásában is messze volt az EoDM-tól. Műfajukat tekintve talán a hard indie címkecsinálmány lenne a legmegfelelőbb meghatározás, de nem volt ez jó sehogy se; viszont rájuk is igaz volt az, ami a legtöbb közepes vagy gyengébb brit zenekarra, azaz hogy egész jól adták elő a kevesebbet, míg élvonalbeli magyar kollégáik rosszabbul a kicsit többet.
Lehet, hogy én voltam elszokva a tisztességes koncertektől, de a főattrakció elég erős volt, a végeredmény egész pontosan az, hogy egy EoDM-koncert nem lehet ennél sokkal jobb. A koreográfiára előzetesen kiírt tippversenyen nem sokat lehetett volna nyerni ilyenekkel, mint hogy "az elején lesznek nagy slágerek", "a közepe kicsit leülős lesz, részben az új lemezről játszott számok miatt", vagy hogy "a főműsor végén is lesz nagy sláger, aztán lesz ráadás, amiben szintén", és ezek rendre be is jöttek. Bevonulás Black Sabbath-re, rögtön kezdésnek lenyomták a 2004-es lemez húzódalát (I Only Want You), másodikként talán az I Got a Feeling (Just Nineteen) következett, és már ennyiből is lehetett érezni, hogy zeneileg messze élvezhetőbb lesz ez a klubkoncert, mint a szabadtéri volt. A hangosítás természetszerűleg jobb, a hangszerek és hangszerelők meg olyan precízek voltak, hogy az már bőven nem is volt garázsoláshoz való (a dob persze gyermekien egyszerű maradt), az énekhang meg ha nem is volt bivalyerős, de legalább egészségesnek tűnt. Igen ám, csak valamit valamiért: Jesse Hughes ugyanolyan jó figura volt, mint akkor, de másodjára kisebbet ütöttek a pózai, és sajnos kevesebb is volt belőlük. A laposodó időszakban aztán jött egy hangosításelszállás – ennek egyszerűen így kellett lennie, utólag visszanézve hatalmas élvezettől fosztották volna meg a közönséget, ha ez nem lett volna. A zenekar már épp kezdte volna magát kínosan érezni, de Jesse megnyugtatott mindenkit, hogy bármi történik, ő végigcsinálja ezt a kibaszott show-t, újrakezdésnek (Kiss the Devil) mindjárt kapott is tempót a közönség. A levonulás előtti sláger természetesen az I Want You So Hard lett, hogy aztán a visszafüttyögetés után egyedül térjen vissza a frontember, és két számot is így adjon elő. Harmadikként (hogy még a legelvetemültebbeknek se legyen kétsége afelől, hogy ez a zenekar nem gondolja úgy, hogy bármi újat hozott volna) Brown Sugar-feldolgozás jött, ami ugyebár azért vicc, mert nem egy, nem két EoDM-szám gitározgatása nyúlja a jellegzetes Stones-számét. Régi sláger (Cherry Cola), új sláger (Wannabe in LA), zárásként pedig a Speaking in Tongues, amiben Jesse és az öreg, középen minitarajos, amúgy csúnya (tehát ebben a közegben szép) kopasz gitáros vívott “gitárpárbajt”, ami leginkább olyan volt, mint amikor két félrészeg amerikai suttyó megáll egymással szemben, és egyszer az egyik ad egy taslit a másiknak, aztán a másik az egyiknek, aztán mikor megunják, isznak tovább.
A koncert után készséges autogramosztogatás, a backstage sötétjében eltűnő lánycsorda és a csalódás, hogy a két szám között a közönségből egy erősebb puszira felrántott csaj igazából beépített ember volt. Sebaj, tudta eddig is mindenki, hogy ez egy jól kitalált műsor napszemüveggel, bajusszal, frizuraigazítással, közhelyes beszólásokkal együtt.
Legfrissebb kommentek