Már több alkalommal megfogadtam, hogy nem foglalkozom többet a Mando Diaóval, de egy olyan rejtélyes dolog történt, ami miatt mégis muszáj a közhöz fordulnom, és akkor már egyúttal véleményezni is. Szóval az úgy volt, hogy az első két lemezen még szimpatikus csapat benyomását keltették a svéd srácok, bár a másodikon már erősen kikandikált az Oasis-féle silányított Beatles az amúgy jópofa garázsos popslágerek mögül/közül. Ráadásként még annyira menők is voltak, hogy 2005-ben a Szigeten is felléphettek. Ami ezután jött, az már számomra kevéssé értelmezhető: a 2006-os Ode to Ochrasyn már mindenkinek egyértelművé vált, hogy puhányokkal van dolgunk, akik ordibálnak ugyan, de a mézédes dallamok, és az, hogy eltüntették a zajt a gitárokról, világosan mutatja, hogy a zenekar nem több a tagoknak pénzkereseti forrásnál. Szó se róla, kicsit félretéve a szőrözős fület, esetleg nővé változva ezen is lehet találni jó számokat. De hogy mi a jó égnek kellett rá egy évre hegedűs-népies meg akusztikus gitáros számokkal lemezt kiadni, azt nem tudom, mindenesetre megkapták érte a büntetést, nem is értékelték, nem is figyeltek oda rá különösebben. Itt gondoltam azt, hogy most már tényleg vége a zenekarnak, erre idén év elején valahogy beleszaladtam youtube-on az új lemezt fölvezető Dance With Somebody klipjébe, és néztem, hogy szedett össze majd egymilliós nézettséget. Azóta már azt lehet találgatni, hogy három és fél milliót hogyan. Azzal semmi probléma nincs, hogy messze nem a legjobb kislemezükből (úgy néz ki) a legszélesebb körben ismert számuk lesz, van ilyen, de a hogyan még mindig kérdéses. Én egyelőre a németekre gyanakszom, mivel a Mando Diao tipikusan olyan zenekar, amit ott el lehet adni nagybetűs rockzenekarként, ott úgyse veszi észre senki, hogy semmi felforgató nincs a működésükben.
Az új sláááger a friss Give Me Fire-ről egyébként nem vészesen rossz, de azt gondolná az ember, hogy ilyennel legfeljebb két-három évvel ezelőtt lehetett volna befutni, erre tessék, kiderül, hogy nem minden a trend. Külön vicc, hogy hasonló lüktetésű számot írtak már 2006-ban is (TV & Me), de úgy látszik, még egy fokkal diszkósabbra, polírozottabbra és egy féllel gyorsabbra kellett venni, hogy jöjjenek a milliók.
Mando Diao - Dance With Somebody
Tulajdonképp pont az a baj a lemezzel, hogy a többi szám nem ilyen – ez a tipikus becsapás, amikor az albumra amúgy egyáltalán nem jellemző számmal adják el a teljes lemezt (már ha még vesz valaki kézzel fogható zenét). A Célpont szignálját idéző kezdés pont olyan baljós, mint a műsor bármelyik előzetese, és ugyan a fent írtak alapján már rég túlvagyunk azon, hogy bármit hitelesnek lehessen tekinteni, ami a zenekartól jön, magára a nyitószámra lehet tenni egy OK-pipát. Rögtön a Dance With Somebody jön, arra is, de utána szinte csak X-ek sorakoznak, ami egy majdnem egyórás lemeznél elég kínos. Vegyesen Mando Diao- és popklisék követik egymást fölöslegesen túlnyújtott számokban, lehet nosztalgiázni táncdalfesztiválokról és eurovíziókról, vagyis olyan, mintha az Abba kommersz oldalát vették volna alapul. A hatperces Crystal Kossuth Rádióra valóan szörnyű, és svédek lehetőleg még zárószámban se latinkodjanak tábortüzes gitározással kísérve, ha kérhetném. Az egyedüli izgalmas a minimalista High Heels, és itt ki kell mondani, hogy ha a táncoltatás franzferdinandizmus, akkor ez végképp olyan, mintha a Franz-B-oldal Shopping for Bloodból merítettek volna. Végül is nem nagy gáz, hogy öt év késéssel fedeztek föl maguknak egy ilyen obskurus zenekart – érdemes kivárni 2013-at, amikor a Mando Diao föltalálja az garázs-afropopot.
A tanulság annyi, hogy soha többé albumot, elég lesz évente három kislemez.
Értékelés: 4.5
Legfrissebb kommentek