A fesztivál műsorfüzete érdekességet ígért a My Toys Like Me kapcsán. Nos, meghallgatás után ezt nem nagyon tudom megerősíteni. Egy srác almás laptopon varázsolt, erre énekelt rá egy helyes félvér lány, de nem volt benne semmi riot, inkább trip-hop volt sok helyen, egy kis világzenés beütéssel akár (a myspace-lapon feltüntetett My Life in the Bush of Ghosts-hatás körülbelül ennyiben merült ki). Ha be kellene lőni az énekhangot, akkor leginkább Santogoldra szavaznék, csak annak szelíd, gyermekibb változatában. Szintén a műsorfüzet szerint egyesek Björköt is kihallják belőle, lelkük rajta, nekem nem sikerült. Gyakorlatilag ő volt a műsor, aranyosan elszínészkedte-táncolta a számokat, de a legtöbbnek kicsit se eleje, se vége hatása volt. Tánctéren, résztvetőként már nehézkesen lehetett volna táncolni rá, dallamosnak se nagyon lehetett mondani, így az egész nem sok mindenre volt jó. Talán lemezen érdekesebb.
A nagyszínpadon nyolcra volt kiírva a már említett Gossip, ismét szép tábor gyűlt oda már kezdésre. Beth Ditto érkeztekor mintha kicsit zavarban lett volna, hirtelen egy tabános Tóth Vera-koncert rémképe ugrott be, de szerencsére elmúlt, ahogy idővel a zavar is. Kezdetnek egy kis Psycho Killer-idézés (később is szívesen dalolászott mindenféle mást hősnőnk), ez ellensúlyozta valamelyest a dobos Depeche Mode-pólóját. A dobosét, akiről azt hittem, hogy egy lányos arcú fiú, de mint kiderült, ő egy lányos arcú lány. A korai számok egyike után Ditto egy méreteset köpött a színpadon, ez biztos valami feminista kiszólás lehetett, mindenesetre én nem értettem. No de nem is a frontnő volt a legérdekesebb (legalábbis nekem), ugyanis hiába választotta az NME 2006-os Cool Listjének első helyére, az igazán kúl arc a gitáros(-billentyűs) Brace Paine volt a maga Borat-szerű megjelenésével és a gitárzsinórt folyton átlépdelő kacsatáncával. Kis túlzással ha megvan a dob és az ő gitárja, majdnem mindegy, ki mit énekel rá, de azért nem volt rossz showelem Beth Ditto sem. Néha ugyan lehetett attól félni, hogy nem bírja a maga által diktált tempót, de összességében elég energikus volt, még talán többet is hozott, mint vártam volna. Egy kicsit villantott a zenekar a korábbi, rockabillys korszakából, a zárószám pedig természetesen a Standing in the Way of Control. Ráadás nincs, nem baj, nem is kell.
A Gossip után megnézhettem volna a Tigerpickset, egyúttal leellenőrizhettem volna, hogy az NME megint hülyeséget beszél-e (tudniillik szerintük a Tigerpicks a Gossip elektronikus változatban), de sajnos nem írtam föl, így annak rendje és módja szerint elfelejtettem, kár érte.
Legfrissebb kommentek