Legyen a kult új, teljesen értelmetlen definíciója az, hogy egy viszonylag régóta működő előadó adott pillanatban kevesebb lejátszást produkált last.fm-en, mint a Quimby, újabb előadóknál pedig akkor legyen az, ha én azt mondom. Ehhez igazítsa mindenki az elvárásait, amikor ezen a kis oldalon kult együttesek lemezajánlóit olvasgatja.
Már csak azért is hülyeség a meghatározás, mert egy brit kislemezlista #16-ig és TOTP-fellépésig jutó együttesre nehéz azt mondani, hogy kult, de a Lilys ettől függetlenül nem töltötte még meg félszer sem a Wembleyt, sőt. Valószínűleg mondhattam volna egy tetszőleges philadelphiai stadiont is (ti. odavalósiak), akkor is igazam lenne, de egy ennyire brit arcú zenekartól nem is várja az ember, hogy Amerikában bármit is elér. Brit, ráadásul durván metamorf: leginkább shoegazer zenekarként tartják számon (igaz ez az első három lemezre), de egyszer csak kitisztult a kép, és Kurt Heasley, a zenekarvezető átváltott a hatvanas évek brit garázs/(psych)pop hangzására. Az ezután következő, 1996-os Better Can't Make Your Life Better című lemezre került rá az a bizonyos listás kislemez, az A Nanny in Manhattan, melyet Levi's-reklám de ami minket most nagyon-nagyon érdekel, az az 1999-es The 3 Way.
Ez a lemez ugyanis annyira jól és erőlködésmentesen hozza a hatvanas évek hangját (egyiket, másikat...), hogy ha kijöttekor is ilyen erős lett volna a netes kritika, mint most, körülbelül úgy ünnepelték volna, mint a King Khan & His Shrines What Is? című lemezét, de az XTC játszadozása, a Dukes of Stratosphear is idekívánkozik, ugyanis erre az albumra is igaz, hogy szándékosan kihagytak belőle mindent, ami a készülte korára engedne következtetni. Az eredmény valami olyasmi, mintha egy hatvanas években alkotó zseni megérezte volna, mit hoz a jövő, és a trendi hangzás szerves részévé tenne latin ritmusokat, és kis túlzással a diszkót is föltalálná. Az énekhang egyesíti Ray Davies (Kinks) karakterét és Colin Blunstone (Zombies) fátyolosságát, és ettől az egész (nincs jobb szó) olyan kedves lesz, hogy aki ebbe beleköt, azt valami nagy trauma érhette gyerekkorában (olyanra tudok gondolni, hogy az apai repertoár Robert Planttel kezdődött). A zene meg okos és ügyes, értendő ez a hangszerelésre és a dalszerzésre egyaránt. Elektromos (orgona, csilingelős vagy garázsra torzított gitár) és akusztikus (gitár, szitár, vonósok, szaxofon, nem megijedni: pánsíp, banjo stb.) hangszerek kiválóan vannak egymás mellé pakolva, nem használódnak el, többük csak egyszer-egyszer bukkan föl. A dalok szintén nem a sztenderdeket hozzák, hanem bőven ötletes elemekből bőven ötletes kompozíciók születnek. Egy laza két és fél perces garázs nyitányra egy (szakértők szerint) jobimi ihletésű hétperces dal, ami önmagában úgy tűnik, mintha végtelenítve lenne, pedig nem. Az Accepting Applications at University egyszerű, de nagy ötlete az, hogy a beszélt szöveg ritmusa teljesen tiszteletlenül bánik az ütem- és hanghatárokkal, ezzel alaposan megcsiklandozza a négynegyedhez szokott füleket. Az And One (on One) zombisan álmodozik kicsit, a Leo Ryan (újabb hétperces) pedig hozza az említett diszkót. Is. Egy kis bárzenés pihenés az utolsó tíz percre, aztán (tudom, túl jószívű vagyok, de) újabb négy remek dal, köztük a Generator, ami ismét behozza a latin vonalat.
Röviden és szárazon ennyit tett a lemez azért, hogy (valószínűleg) az év általam legtöbbet hallgatott nem idei lemeze legyen - milyen meglepő, pont az Odessey & Oracle mellett...
Legfrissebb kommentek