A nap végére két megnézendő maradt, a nagy színpadon fellépő Fatboy Slim, és az arénás Mr. Oizo. Ezek sajnos egyórás átfedésben voltak, így csak részbeszámolóra tudok vállalkozni. A kérdés nálam mindkettejüknél csak annyi volt, buli vagy nem buli. Ugyan alapvetően soha nem foglalkoztam ilyesmi zenékkel, de ha elég jó bármelyik is, azt úgyis észreveszem.
Napközben volt egy felvezetése a Fatboy Slim-koncertnek, nevezetesen az egyik sátorban a Praise You klipjének koreográfiáját táncoltatták újra a látogatókkal, és vagy kiválasztásos, vagy jelentkezéses alapon a nagy színpadon előadhatták azt előműsorként. Élvezte, aki benne volt, élvezte, aki nézte, ügyes dolog volt, bárki is találta ki. Lassan behozták a műszereket is, és Norman Cook (valószínűleg) szokásos hülyemintás ingjében el is indította a setet. Ilyesféle élő fellépéseknél bennem több kérdés is fel szokott vetődni: egyrészt hogy elmegy-e a buli a falusi diszkó felé (mert legyen akármilyen ügyes-okos elektrozenész valaki, nagy a kísértés rá), illetve hogy tulajdonképp mi szükség van az emberre, aki néha gombokat nyomogat, de amúgy sok mindent nem csinál. Az első kérdésre a "néha" lett a mai első válasz, a másodikra a "nem sok, de azért jó volt, hogy ott ökörködött nekünk dudákkal meg színpadi jelenléttel". Cook egészen úgy csinált, mint aki élvezi, ami persze nem zárja ki, hogy így is volt, de lássuk be, érdeke, hogy ezt lássa a nép.
Természetesen föltűntek a legismertebb számok részletei, de nekem két (elnyújtott) pillanat emelkedett ki: az egyik, amikor az amúgy csak létösszegző videómotívumokat sugárzó kijelzőn megjelent Iggy Pop, és megszólalt. Megszokva, hogy addig külön életet élt a hangi és képi világ, ez körülbelül olyan hatású volt, mintha egy szobor szólalt volna meg, és jó is volt. Ha ez már a Brighton Port Authority néven készült Monochrome Set-feldolgozás volt, akkor kevéssé lehetett ráismerni, ha meg nem, akkor is mindegy, az ilyet nem otthon kell nézegetni-hallgatni, ez ebben a környezetben hatott igazán. A másik pillanat szintén az új aliasba való átmenetelt hivatott segíteni, ez a Scroobius Pip nagyszerű Thou Shalt Always Kill című számának vokáljára épülő remix, amibe jól belevideoscratchelt, hogy tudatosuljon, hogy "use it to get into their heads", majd a vége az lett, hogy "Fatboy Slim is just a band, BPA is just a band". (Tényleg nem szoktam blogokat olvasni, de ebbe írás közben csak belebotlottam.) A félfellépés értékelése végül egy nem annyira buli.
A Mr. Oizo-műsorral együtt az este annak igazolására is szolgált, hogy mekkora együttes a White Stripes - Fatboy Slim műsorában a Seven Nation Army tért vissza újra meg újra, Mr. Oizo pedig egy teljes Icky Thump-remixszel kedveskedett. Gyorsan válaszoljuk meg a két kritikus kérdést (azaz "falusi diszkó?", "mi szükség az emberre?"): először is "alig", másodszor pedig "nagyon is sok". Azaz a szakállas bácsi érdekesebbet produkált a jóval kevesebb érdeklődőnek, mint kinti társa a tömegnek, és hagyományosabb formában DJ-zett, de ez lehet, hogy csak valami perverzió részemről, hogy igenis hajtsa szét magát az, akire ennyi ember kíváncsi. Sikerült elkapni a nem kicsit túlcsúszott népszerűségű Flat Beatet és egy Death From Above 1979-feldolgozást is, és ha nincs ennyire késő (vagyis nem vagyok annyira fáradt), azt mondom: buli.
Legfrissebb kommentek