Négy megnézett, egy meglesett, egy elaludt és egy lemaradt koncert a fesztivál utolsó hét órájának mérlege, pedig tényleg azt hittem, hogy kinőttem azt a vérkonzervatív hozzáállást, hogy egy fesztiválon a fellépőkre koncentrálok. Részletes elemzésre ne számítson senki, ez a szakasz már a holtpontot és a leszállóágat jelentette (hiába, fárasztó, ha a sátormeleg az ébresztőóra), ráadásul érdeklődési kör határán lévo előadókkal, de az összkép így is pozitív.
Ninja Tune-os előadót illik megnézni, úgyhogy az Editors végérol szaladtam is Hexstaticra. Vidám kis műsor volt, java részben audio- és video-mashupokból állt, általában szuperismert számokat/klipeket dolgozott össze a fogalmam sincs, ki (egy darab embert láttam, noha elvileg egy duóról van szó). Mindig kellemes érzés, ha valakinek a fejében a zene egy, és ez itt boven megvolt. Természetesnek hatott az elektronikusan megbolondított Led Zeppelin, Queen, AC/DC, de előkerült Nancy Sinatra és George Michael is, valamint a Monty Python klasszikus meztelen zongorázós jelenete és eltaposós animációja. A zárás mi lehetett volna más, mint egy Prodigy-Beck összeházasítás, ugye egyértelmű. Nos, nekem sem volt az, ezért is tetszett annyira az egész koncepció.
Az ez utáni Audio Bullys volt az, amit utólag se tudok megmagyarázni, hogy miért néztem végig. Talán jólesett még egy darabig távolabb, de azért látótávolságon belül maradni a hagyományos értelemben vett (pop)daloktól. Mindenesetre hip-hopságában nem volt amerikai, elektronikusságában meg nem volt unalmas partizene, úgyhogy dicséret. A frontember is bírta tüdővel a félig ének, félig beszéd jellegű előadást, amiben én nem sok iróniát fedeztem föl, inkább a kedvesen militáris jelzőt akasztanám rá, de ezt se rossz értelemben. És mivel egész véletlen a legismertebb számuk egy Nancy Sinatra-feldolgozás, így kijutott belőle aznapra rendesen. A ráadás után kivártam egy Miss Kittin-elkezdődést, de mivel nem is tetszett, meg közben kezdődött egy sokkal fontosabb, erről szót se.
Az a fontosabb pedig Mike Skinner volt, vagyis a Streets, a mesélős brit hip-hop legteteje. És hát magasról lehet nagyot esni, sajnos sikerült is, nekem legalábbis elszomorító volt, amit láttam. Az én emlékezetemben Skinner egy srác volt, ehhez képest a színpadon egy, a pocakosodás és kopaszodás útján elindult, túlnőtt borostás férfi volt, amivel nem lenne baj, mert harmincévesen az emberek szoktak hízni meg kopaszodni, de emellé meglehetősen arrogánsnak is tűnt. Küzdött a közönséggel, addig erőltette, hogy kezeket ide meg oda, amíg meg nem kapta, és ez az erőltetés akkor nagyon nem hiányzott. Érezhetően feszült volt, és ugyan vicces is lehet, hogy az egész nézőközönséget leguggoltatja meg fölállítja, de bennem inkább az volt, hogy ugyan ne mondják már meg, hogy kell élveznem, amit csinál. Ráadásul biztossá vált is, hogy az érzelgősebb dalokat nem fogom tudni hova tenni ezután se, így hiába vártam oly nagyon, hogy élőben is halljam-lássam a Fit But You Know It című számot, nem volt türelmem kivárni; talán legközelebb. Azért az "öleld meg a melletted állót" móka tényleg nem lehetett rossz.
Az éjféltől egyig tartó sávba négy bekarikázott előadó lógott bele, így volt hova menekülni. Megpróbálkoztam a Toasterszel, de mint általában, az amerikai ska ezúttal se tudott megfogni, érződött is a zenészeken a kor, úgyhogy lehetett továbblépni. Ha eszembe jutott volna, hogy a mindenféle idióta feldolgozást játszó Ukulele Girls is nézhető lenne, akkor arra is elsétálok, de ez kimaradt (youtube-os pótlás alapján nem kár érte). Ehelyett bevettem magam a Tatra Banka Arénába, és már akkor már tudtam, hogy ott ér a vég, mivel már nem sok kedvem maradt mozogni. Egész addig sikerült elkerülni ezt a helyet, úgyhogy egyrészt meglepetés, másrészt öröm volt, hogy a lejtős nézőtéren padok vannak. Negatív viszont, hogy emiatt az ős-dEUS-tag Stef Kamil Carlens vezérlete alatt működő Zita Swoon (sokat csúszott) koncertjére valami csoda folytán csak néha ébredtem föl, pedig nem lehetett rossz. Végül ez a be nem tervezett pihenés tette lehetővé, hogy frissen várjam a (számomra) utolsó fesztiválos fellépőt, akit (az előzőekhez hasonlóan) még soha nem láttam. Valószínűleg azért nem, mert előítéleteim vannak az olyan egzotikus helyekről jövő zenekarokkal szemben, mint például Magyarország. De ha otthon nehezen is szánom rá magam ilyenekre, és itt plusz idő úgyse megy el vele, csak nem hagyok ki egy Erik Sumo Bandet.
Titkon arra is számítottam, hogy le tudom mérni, hány honfitárs van a fesztiválon, de alig hallottam magyar szót. És ugyan sejthető, hogy nem voltunk ezres nagyságrendben jelen, de ez alapján még a százas becslés se tűnik irreálisnak. Ezen nem tudom, kell-e szomorkodni vagy sem, én nyilván bátorítanék mindenkit, hogy ha teheti, hanyagolja az itthoni fesztiválokat, és lásson, tapasztaljon ilyen kulturált közönséget, mint itt volt. No, de magáról a koncertről: Harcsa Veronika idétlenül táncolt, és túl szépen énekelt. Más negatívumot hirtelen nem tudok mondani, sokkal rosszabbra számítottam. Kedves csapatnak tűntek, kellően változatos volt a koncert, tényleg öröm volt őket látni. Könnyen lehet, hogy volt más feldolgozás, amiről nem tudtam, hogy az, de a Love Buzz a Shocking Blue-tól igencsak felvidított. (Nem mellesleg végre normális képeket is lehetett készíteni - a nagyobb helyeken ugyanis rendre élőkép sütötte hátulról a zenekarokat az óriáskijelzőről, itt meg tisztességes fények voltak.) Kiss Erzsi miniszínházát ugyan meg kellett szokni, elsőre elég rémisztő volt, amit művelt, különösen Harcsa Veronikával szembeállítva. A harmadik figyelemlekötő színpadi elem a basszusgitáros Drapos Gergely volt, akiről nem tudott nem eszembe jutni egyfolytában Paul Simonon a szigetes The Good, the Bad & the Queen-koncertről. Az agy, Tövisházi Ambrus nyilván mással volt elfoglalva (többek között azzal, hogy billentyűzés közben életet leheljen egy miniventilátorba, amire máig nem tudom, mi szükség volt), de a többszöri ráadásnál (ilyet se láttam a fesztiválon, csak itt) neki is volt mosolyogtató akciója egy-egy majdnemtömegbeugrás képében. És ha tizennyolc éves, rajongó lelkületű lány lennék, talán most én is azt írnám a zenekar myspace-ére, hogy "it was the perfect ending to a perfect festival".
Ennyi volt tehát, az alvás nélküli hajnali sátor-összecsomagolás és az éppenhogyos buszelérés után hat óra se kellett, hogy hazaérjek. Dunaújvárosból nyilván hamarabb sikerült volna, de az EFOTT-tal való összehasonlításba annál mélyebben talán ne menjünk, mint hogy időben megvett jeggyel gyakorlatilag egy árban volt a kettő, és Pestről a teljes útiköltség kb. 5360 Ft, mivel a szlovák vasút pont annyiért szállít, mint két évvel ezelőtt. Jövőre meglátjuk,euróban mennyi lesz. Az biztos, hogy (a felvezető posztnak némileg ellentmondva) a fesztivál nőtt, nő, és talán ez volt az utolsó szellősebb a rendezvény történetében. A kérdés csak az, hogy ezután is tartják-e ezt a jófajta, friss fellépőleigazolási hozzáállást, mert ha igen, akkor arányában egyre stabilabban fogja leverni a mi drága Szigetünket.
Legfrissebb kommentek