Alig kezdődött el a fesztivál, de (nem kis túlzással) már vége is volt. Legalábbis annak, akit alapvetően az of Montreal-Clinic páros vonzott Lengyelországba, és én ezek közé tartoztam. Kicsit messzebbről vizsgálva a programot, az is látszik, hogy az első napra "összértékben" több jó előadó jutott, de nem volt ez baj, legalább még friss aggyal lehetett egyik ámulatból a másikba esni. Vagyis izé, hogy lehetett-e, az még csak most fog kiderülni.
Olyan nagy várakozásaim voltak mindkét zenekarral szemben, hogy onnan már szinte csak csalódni lehet, abba meg bele se mertem gondolni, mi lesz, ha véletlen kiesik egyikük. Utóbbihoz kapcsolódóan összesen annyit tudtam tenni, hogy még indulás előtt ránéztem mindkettejük myspace-ére, és megnyugodtam, hogy még kint virít a myslowicei fellépés a koncertlistán, de nyilván ez se ért semmit, ugyanúgy féltem, mi lesz, ha. Várakozásteljesítés dolgában meg végképp csak a kezdőnap fél nyolctól fél tízig tartó szakasza tudott bármit is mondani. És jött a fél nyolc, ment az eső, no meg jött a nagyszínpados of Montreal.
A megszokott és várt infantilizmusból már a színpadigazgatás idején látszott valami (lásd tigrisfejű ember), de a csoda mégis az volt, ahogy Kevin Barnes belibbent. Eszeveszett ruhakölteményben jelent meg, annyi színnel, amennyit még (férfi)ruhán nem nagyon láttam, szépen kisminkelve, és most jön a lényeg: bajuszban. A háttércsapat szolidabban, de azért ők is érdekes ruhákban, a kivetítő is hozta a 2007-es lemezborító két szélének hangulatát, úgyhogy tényleg csak ízlés dolga volt, hogy elhányja magát az ember vagy csak vigyorog, és azt mondja, dejóó. Én a dejóót választottam, és úgy is maradtam, de természetesen ez sem akadályozhat meg abban, hogy százszázalékig objektív beszámolót írjak a koncertről. Főleg hogy valaki volt olyan kedves és föltette a teljes anyagot, így a rózsaszín ködös pillanatokat is újra lehet élni tisztán.
Ahogy ez lemezturnéztatáskor gyakorta lenni szokott, itt is a nyitó Suffer for Fashion volt az indulás, és a következő két szám is jött sorban a Hissing Faunáról. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy az elektronikus alapok egy az egyben gépről mennek, mert nem tűnnek élőben reprodukálhatatlan stúdióvarázslásoknak, de végülis megszokható volt. Két 2005-ös szám (I Was Never Young, So Begins Our Alabee) után vissza a tavalyi lemezhez: talán az addigi legnagyobb lelkesedés fogadta a Gronlandic Editet, részemről is. Ezután egy szám erejéig (An Eluardian Instance) beleleshettünk a kiadás előtt álló októberi lemezbe, de nem különösebben tetszett a látvány, hiányoztak a remekül megvariált dallamok. Myspace-ükön a szeptemberben első kislemezként megjelenő Id Engagert is meg lehet hallgatni, az meg lassan butadiszkó a már jól ismert hangzással és korábbi számokra rímelő dallamvezetéssel, ezek alapján jobb nem sokat várni az albumtól (bár lesz ezeken kívül még tizenhárom szám, úgyhogy bármi lehet). Ezután megint két "új", két "régi" (köztük egyik első kedvencem a zenekartól, az Oslo in the Summertime), két "új" szám következett, hogy (az alább nézhető) ráadás megint egy Sunlandic Twins-es szám legyen. Elhangzott a Past is a Grotesque Animal című hosszaság is, kijelenthető, élőben sem unalmas, pedig itt is megvolt a tizenkét perces hossz.
Ez így nyilván meglehetősen szikár koncert lett volna, hogy csak dalok mennek egymás után (de hogy önmagukban is vígan megállnának, azt bizonyítják Barnes akusztikus szólófellépései), nem lenne of Montreal az of Montreal, ha csak ennyiről lett volna szó. A zenéhez ugyanis színes színház is járt, amibe rengeteg minden belefért. Voltak basic akrobatikus elemek, maszkos Mortal Kombat jellegű szerepjáték, és volt a nézőtér közepén végighúzódó biztonsági sávban egy nagyon jó kezdeményezés, miszerint csillámmal töltött lufikat vitt és tartott a közönség fölé valaki, míg másvalaki kedvesen kiszúrta azt. Na de kell, hogy legyen egy tetőpont is, erre egyetlen momentum pályázik reális eséllyel, nevezetesen az a rész, amikor az October Is Eternal alatt Barnes-t megszabadították bajuszától, így ha lehet, még csinosabb lett, mint volt.
Fanyalognivaló nincs, az időt kitöltötték, jól töltötték, egyedül az lehetett furcsa, hogy a koncert mindösszesen három évet volt hajlandó visszamenni az időben, így aztán szégyellem is magam, hogy azt reméltem, előkerül valami egzotikum mondjuk az 1999-es Gay Parade-ről. Ez van, ha túl sok jó számot ír valaki - legalább két, ettől a repertoártól teljesen eltérő, de pont ugyanilyen erős műsort össze lehetett volna rakni az életműből. Más megoldás nincs, járni kell szorgalmasan of Montrealra, élvezni a színeket.
of Montreal - The Party's Crashing Us
A korábban vázolt szervezés miatt nulla idő volt a Clinic előtt, lehetett is rohanni a kisebbik színpadhoz. Szemét dolog ez, a zindex is megírta, hogy szünet nélkül csak egybefolyó hangmassza marad meg az emlékezetben a koncertekről. Hogy ez nem így lett, ahhoz valószínűleg kellett, hogy két nagyon karakteres és nagyon más zenekarról van itt szó. Ugyan a Clinic is beteg, de míg az of Montreal emberien, érzékenyen, addig a Clinic embertelenül, ijesztően és hidegen (meséltem már a színekről?). Az elvárásokat is nagyjából ez alakította, hallani akartam az éles, néha disszonáns gitárokat, a torz orgonát, a huhogásokat, csssegéseket és a szájzáras éneket, meg persze látni az egyenjelmezt, ami már nem olyan érdekes, mint sok évvel ezelőtt, de azért ad egy hangulatot. És hallottam, hallottam, hallottam és láttam. És tudtam, hogy ez sehogy nem lehet ez rossz, de hogy ennyire jó lesz, azt talán nem is gondoltam. Itt nem mernék olyan kijelentéseket tenni, mint az of Montrealnál, hogy még egy ilyen erős programot elő tudnának adni, mert elég jól válogattak, ami miatt csak azt nem értem, hogy miért nem érzik ugyanígy lemezen is, hogy mi jó, mi nem. Mert akármennyire is képesek erős számokat írni, valahogy mégse egyenletes az egész. (Talán ha háromévente adnak ki lemezt, és most készülnének a negyedikre, nem pedig az ötödiket turnéztatnák, nem mondanék ilyet.) Viszont ami kit érdekel, az az, hogy ketrecbe zárták magukat és nem tudnak megújulni, ennyi erővel soha többé egyszálgitáros singer-songwritereket.
A válogatás pedig úgy nézett ki, hogy lenyomták az idei lemez (Do It!) jobbik felét és az első lemez harmadát, meg egy keveset a másodikról és az utolsó előttiről. A Winchester Cathedralt látványosan hanyagolták, de ezért valószínűleg senkinek nem fájt a szíve, viszont hogy (emlékeim szerint) kimaradt a Harvest és az If You Could Read Your Mind, azért egész biztos többeknek is. Főleg azért, mert lett volna még játékidő, de a ráadásban már csak egy számot játszottak. Ritka érzés, de szinte fájt, amikor másodjára is elköszöntek, és meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ennek bizony vége van. Na de örüljünk, hogy pöpecül eljátszottak két fasza ugrálós számot, a Pet Eunuchot és a Shopping Baget is, mert azt is jól csinálták, mint amúgy a többit is (alább a Witch című szám az új lemezről). A közönség mondjuk mintha le lett volna bénulva, de összehasonlítási alap nélkül nem tudom megmondani, ez lengyel sajátosság lehet-e, vagy csak sikerült olyan sznob közönséget összehozni, hogy ne legyen illő mozogni koncerten.
Clinic - The Witch (Made to Measure)
És már el is ment annyi idő, hogy már csak öt megnézendő fellépő van hátra a napból, de ebből végül csak négy lesz...
Legfrissebb kommentek