Kevés annyira kedves, termékeny és olyan jó zenekara van a világnak, mint a Friedberger testvérek alkotta Fiery Furnaces. Bár Eleanor szúrós tekintetétől és néha szigorú énekétől képes vagyok megijedni, valószínűleg ő is pont ugyanolyan aranyos, mint a bátyja (sajnos csak erről sikerült személyesen meggyőződni). A termékenységről csak annyit, hogy a relatíve későn indult karrierjük első lemeztől számított hat évébe belefért (most már) hat stúdiólemez, egy kislemezes és egyebes kincsesláda (EP, 2005) és egy dupla élő lemez. Ezek közül a nagymamával készült 2005-ös Rehearsing My Choirt azóta se mertem meghallgatni, a tavalyi (élő) Remember pedig csalódás volt, mivel a koncertekre totál átvariálják a számaikat, ettől fárasztóbb is lett őket hallgatni, és a hangszereknek és Eleanor énekhangjának sincs annyi színe, mint amennyi a stúdiós varázslásokból ki szokott jönni; ettől eltekintve rosszat én még nem hallottam tőlük, pedig bárkit bármikor szívesen lehúzok. Ugyan csúcslemeznek a 2004-es Blueberry Boatot szokás tartani (annak idején vitte őket a hype is), az eggyel korábbi debüt vagy a két évvel későbbi Bitter Tea se volt rosszabb lemez, és a 2007-es Widow City is befért az év legjobbjai közé. Utóbbi kijelentés elsőre nem volt olyan egyértelmű, mivel kis időbe telt megszokni a FF progrockosított-zajosított verzióját; értem én, hogy progresszív pop meg hetvenes évek hatása, na de akkor is. Ezen túllépve persze kiderült, hogy ez az album is tele van jól összerakott számokkal, és sokadjára, sokféleképpen megújított, mégis kerek hangzása van. Aztán az elmúlt időszaknak az Új Kedvenc megtalálásáért folytatott harcában kicsit meg is feledkeztem a duóról, de annyira persze nem, hogy ne lelkesüljek föl nagyon az új lemez hírére.
Az első számig lelkes is maradtam: az I’m Going Away című dal még tovább ment az előző lemezhez képest az élőben könnyebben reprodukálható, kevésbé agyontrükközött megszólalás felé, korrekt kis két és fél perces nyitány. Utána viszont egy olyan szót kell leírni, amire azt reméltem, sose kerül sor: giccs. Majd rögtön ezután még egyet, amitől minden kuszasága ellenére messze volt a zenekar: szétesettség. Semmi funkciója nincs ugyanis egy lassú számba beleszögelni hirtelen jövő free gitározgatást és mellé fölgyorsított ritmusgitáros részt, még ha ezek önmagukban akár jól is hangzanának. Megváltozott tehát a kérdés, amit a lemez hallgatása során föltesz a hallgató: korábban az volt, hogy "ezt hogy?", most pedig az, hogy "ezt meg minek?", és nem azért, mert bonyolult dolgokról van szó, egyszerűen nem tiszta a szándék. Lehetett volna az (én legalábbis ezt szavaztam volna meg), hogy Matthew, a káoszt átlátó zseni kivételesen nem kaotikus, hanem egyszerűbb, de továbbra is nem nyilvánvaló dalokat ír. Isten ments, hogy lenyírjanak magukról minden egyediséget, hogy csak a tiszta pop maradjon, mert nyilván még így se lenne belőlük soha hagyományos értelemben vett sztárzenekar, de izgalmas lett volna egy egész olyan lemez, mint az EP direktebb részei. Előfordulhat persze, hogy valóban volt ilyen szándék, csak épp a dalstruktúra-kiegyenesítés közben pont elfogyott az ötlet, aminek pedig eddig nemigen látszottak jelei. Mindig bántjuk szegény lassú dalokat, de most tényleg ezek itták meg a koncepcióváltás levét (már ha van neki olyanja). Az a baj, hogy sokszor még ennek ellenére is hallgathatóak és szerethetőek ezek a darabok is, de érezni, hogy a kislemez The End Is Near se az igazi, hiába szép. Az Even in the Rain vagy a Lost at Sea túl sokat ismétel, míg a Cups and Punchesban ugyanolyan értelmetlen belepiszkálás van, mint a Drive to Dallasban. Vannak persze jobbak, mint a nyitószámra hajazó Charmaine Champagne, de saját mércéjükkel mérve nem teljesítettek igazán jól a tesók. Az izgalmassági csúcs a Staring at the Steeple egyrészt a hangulata, másrészt az érdekes átmenetei miatt, még ha nem is tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez valójában egy Black Sabbath-szám, bármilyen hülyén néz ki ez egy Fiery Furnaces-lemez kapcsán.
A kacifántos lemezeket produkáló előadók kevésbé kacifántos lemezeire szokták azt mondani, hogy "a zenekarral most ismerkedőknek ajánlható" – hát nem bánom, ha ez az ára, hogy szeresse mindenki Friedbergeréket, akkor legyen ez a lemez haszna, de régi ismerősöknek két év múlva valószínűleg ez lesz az egyik utolsó ötletük, amit eszükbe jut elővenni, ha a zenekarról van szó.
Értékelés: 6.1
Legfrissebb kommentek