Most pedig csinálunk egy világsztárt. Olyat, amilyen eddig még sose volt: New York-i székhelyűt, akik a magyar internetes hype-nak köszönhetően fognak befutni. Egy halvány kísérletet tettem már korábban is, akkor a hálózatépítés nem jött be, de most egész biztos sikerülni fog, habár nagyon úgy tűnik, mintha maga a zenekar nem akarna befutni. A Mancinóról van szó, ami az általam ismert zeneiparosok közül a legjobb jóság-ismertség hányadossal rendelkezik. 2007 végi megismerésükkor (ami az indiesurfer.blogspot.com-on tett véletlen látogatásom eredménye volt) kb. 5000 lejátszás állt a last.fm-es profiljukon, most is alig több 8000-nél, ehhez képest a kissé rugalmatlanul frissülő allmusicon van oldaluk (szépeket is írnak róluk), 2007-es debütlemezük (Manners Matter) pedig befért volna az év legjobbjai közé, ha mindenki meghallgatja, aki az akkori of Montreal- vagy Spoon-lemezt is. És bárki, akiben megszólalt a hang, hogy ugyan már, ezrével vannak ismeretlen, ámde pont ugyanilyen jó zenekarok, annak lehet, hogy igaza van, de akkor én is kérnék belőlük párat.
Néhány szösz, amibe beleakad az ember, ha a zenekarról olvas: hatvanas évek (Beach Boys, Kinks), cirkuszi zene, nerdség – már csak ezek alapján is Pitchfork-kedvencek lehetnének, ráadásul olyan zenekarral koncerteztek mostanában (The Sadies), ami meg a Black Mountainnel együtt játszik, szóval igazán nincs messze a világhír. Még ráadásabbul ahogy ez az ismeretlen tehetséges zenekarokkal lenni szokott, a lemezkészítésnél olyanok forgolódtak, akik komoly helyeken bizonyítottak, Alan Douches neve előkerül az Animal Collective Strawberry Jamjénél, Sufjan Stevensnél és a Galaxie 500-remasternél is.
Az, hogy a Manners Matter stúdiólemez, nagyon hangsúlyos, ugyanis hallatszik rajta a rengeteg pöcsölés, mégse érezni műanyagszagot. Igaz, az ének természetes bénaságán kívül nincs igazán más punk az egész mókában (már ha ez egyáltalán annak számít), szolid, szobába való cucc ez, cserébe már minimális koncentrálás után kijön, hogy mennyi huncutság és agy van a zenében. És dallamok és szép kórusok és érdekesen megszerkesztett dalok – akár olyannyira, hogy nincs is idő megszokni az egyik (fülbemászó) témát, már jön a másik ugyanilyen (lásd Circus Scabs). Hangszerből, hangszínből, hangulatból szintén nincs hiány, utóbbi egy számon belül is szép íveket tud produkálni (Definition of an Accident). A második félre több standard (indie) megoldás és egy gyengébb szám (Lavender Lake) is jutott, de hát melyik világsztár hiba nélküli.
A sok stúdiópepecs miatt hihetnénk, hogy a zenekar a stúdión kívül halott, de sajnos nem így néz ki a helyzet, egész jól visszaadják a följátszott számokat élőben is, legkésőbb jövőre remélhetőleg a Sportarénában is.
Mancino - People We Meet
Legfrissebb kommentek