Ez már azért kicsit félelmetes, de megtörtént. Nagyjából tízes nagyságrendben szaladgálnak a világban olyan (nem metál)zenekarok, akikre egyszerre igaz, hogy népszerűek (vagy legalább last.fm-népszerűek), és az utóbbi pár évben a kritika is velük volt egynéhány lemez erejéig. Ha ezek közül az egyik körbeturnézza Magyarországot, az micsoda, na mi? Természetesen ciki, főleg azt nézve, hogy milyen körülmények között zajlott az itt mesélendő pozsonyi Animal Collective-fellépés. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy méltatlan körülmények között léptek volna színpadra, mindösszesen arról, hogy nem kell feltétlenül csillogó-villogó, hatalmas koncertteremben gondolkodni akkor sem, ha egy ilyen kaliberű együttes leszerződtetéséről van szó. Persze kell hozzá a zenekar szerénysége/jófejsége is, hogy egy számára alig nyereséges, a szervezők számára körülbelül nullszaldós rendezvényt bevállaljon, de ezzel is csak szomorúbbá válik a dolog, mivel ez ugyanígy összejött volna Budapesten is (mondom én). Pozitív ezzel együtt, hogy a pozsonyi helyszínen is fellépő A Silver Mt. Zion nálunk is járt, kár ugyanakkor, hogy aki mondjuk másfél hétre kivonta magát a zenés események figyelemmel követéséből, az simán le tudott róla maradni.
No de vissza a főszálhoz: a pozsonyi kirándulás az én verziómban egy hatalmas mellbevágással és egy igazán jó tapasztalással kezdődött. Sikerült lekésni ugyanis a kiszemelt vonatot (valamiért nem esett le, hogy bizony ez volt az utolsó vonat, amivel odaértem volna a koncertre), viszont rohammunkával sikerült találni egy szabad kocsihelyet, amiért ezúton is köszönet (íme az előnye annak, hogy elég könnyen behatárolható magyar részről a potenciális kiutazók köre). Az a4 elé érve aztán lehetett méricskélni a közönséget: szép számmal voltak szlovák szemmel nézve is külföldiek, valamint tornacipős fiatalok, akikről nehéz megmondani, hogy hatalmas AC-fanek vagy csak érdeklődnek, esetleg csak tudják, hogy menő, és el kell jönni, mindenesetre egy itthon rendezett koncerten valószínűleg ugyanezek a rétegek jelentek volna meg, nem kisebb számban. Maga a hely egy művház, de ettől még nem lesz világosabb a fogyasztási szabályrendszer: az italpult egy kisasztal, ahol csak kofolát és egyéb nealko löttyöket árulnak, sört be lehet hozni, de csak ha az idősecske biztonsági őr nem látja, dohányozni nem sokan dohányoznak, talán szabad, talán nem. A színpad és a tánctér nem olyan nagy, a főattrakcióra nagyjából megtelt ugyan, de nem volt tolongás.
Előzenének az
Axolotl
nevű produkciót viszi magával a csapat, ami egy egyemberes projekt zajjal és kísérletezéssel (már ha van ennek a szónak még értelme), de sok izgalmas nincs benne, ez hallatszik a termen kívülről is, az meg bekukkantva látszik, hogy a színpadkép se különösebben változatos (egy ember gombok fölé görnyed és azokat tekergeti). Persze részben él a kettős mérce, mert az Animal Collective, amely most három emberrel turnézik, kétharmadrészt pont ugyanezt csinálja, na de az mégis sokkal érdekesebb. Balról
, a szimpatikus szakállas fejlámpás ember volt az, aki kütyübuzerálással foglalkozott, jobbról a kölyökképű Noah "Panda Bear" Lennox művelt hasonlót, csak az ő munkaköri leírásába a dobolás és a vokál is fölvétetett. A legszabadabb ember David "Avey Tare" Portner volt középen, aki fejszerkezete és sapkája (inkább sapkája) alapján nem tűnt olyannak, akivel beszélgetni szeretnék, pedig valószínűleg ő se rossz ember - kütyüzött, gitározott, énekelt (és ordított úgy, ahogy még most sem értem, hogy lehet). Ők hárman tehát azért dolgoztak kemény koncentrációval körülbelül másfél órán át, hogy a lemezekről megismert, sokszor gyermekien bolondos, de még inkább fárasztóan pszichedelikus hangzást előállítsák. A fárasztás része csak tipp, és ami még fontosabb, rájuk vonatkozik: ha nekem kellene ilyen zenét produkálni, biztos megunnám elég hamar, ők szerencsére nem. Az első számhoz (ami még a 2000-es Avey Tare-Panda Bear koprodukción szerepelt) ugyan kellett az "import" sör, a másodikként játszott Panda Bear-szám, a
Comfy in Nautica
már ment magától is, ahogy a számok többsége. Nem volt ez slágerparádé, de kis előzetes nyomozással erre föl lehetett készülni: várható volt, hogy sokat játszanak a jövő januárban megjelenő lemezről.
Ennyire sokra
mondjuk nem számítottam, sőt, utólag is meglepett a
, és egyúttal megnyugtatott, hogy nem én vagyok alulműveltebb, mint hittem: a 11 számból öt már 2009-ből szólt (legfeljebb nem a végleges címmel), három volt a tavalyi lemezről (fájdalom, hogy csak annyi), egy pedig a
Sung Tongs
című lemezről (egész biztos megszólalt a
Leaf House
is, de a lista alapján fogalmam sincs, hova csempészték be). Hogy hova tűnt 2005, hova a
Grass
, a
Purple Bottle
, és egyáltalán: a dalszerű dalok, azt nem tudni, de remélhetőleg még visszatérnek, mert ezekből jó lenne egy-két dolgot hallani. Először akkor és ott hallott számok alapján koncertet értékelni nehéz; mindenképp jó élmény volt, de ha kicsit borút is akarunk látni, akkor nem szabad elhallgatni, hogy az új lemez (az együttes mércéjével mérve) valószínűleg messze nem lesz akkora dobás, mint a korábbiak.
Legfrissebb kommentek