Szinte hihetetlen, de ezt a kézenfekvő közhelykifordítást még nem koptatták el internet-szerte (és ha eddig nem tették, már nem is fogják), pedig mikor máskor lenne ez igazabb, mint amikor egy egész gimnazistageneráció post-punkban tocsogva nőtt föl, ráadásul idén van nekünk új Fall- és Wire-lemezünk is. Ugyan legendákat nem illik egymásnak ereszteni "na melyik a jobb?" alapon, de a lemezmegjelenés mellett kiváló apropót szolgáltat némi összevetésre az is, hogy nemrég a Zágráb széli Jarun-tó mellett (kis híján tóban) megrendezett Rokaj fesztivál szervezői voltak olyan tökösek, hogy mindkettejüket leszervezték (arra nyilván fölösleges kitérni, hogy mikor volt/lesz ilyen országhatáron belül).
Kezdjük a nemösszehasonlítás végeredményével: annak ellenére, hogy magam a Wire klasszikus első három lemezét jobban tisztelem, mint a Fall-életművet, úgy néz ki, hogy ma a Fall a nagyobb produkció. A fesztiválprogramban mindketten erősen építettek az elmúlt bő öt év termésére, és ez náluk jelentett kisebb visszalépést, bár a Wire sem éli rossz korszakát, legalábbis mindenképp jobb formában van, mint azt pl. 80-as évek végi lemezeik mutatják - art-punk és szintipop után újabban az iparibb zene az irányvonal. A Fall, az pedig Fall. A mindig másmilyen mindig ugyanolyan: rendszertelenség, amiben mégsem olyan nehéz megtalálni a fonalat, utánozhatatlan énekstílus, agresszió és intellektus. Általában meg szokták említeni a Fall folyamatosan változó felállását, ez itt most a szenzációértékén túl (miszerint a frontember Mark E. Smith harminc év alatt legalább tíz zenekarnyi embert üldözött el maga mellől) annyiban fontos, hogy a Wire ennek szinte tökéletes ellenpárja, 1976 óta ugyanazon négy ember alkotta, mígnem 2007-ben kilépett a gitáros Bruce Gilbert. Azóta élő fellépéseken a helyét Margaret Fiedler foglalja el, akit többek között a Laika nevű aranyosnak látszó álmodozós zenekarból ismerhettem volna, ha. De mivel nem, így ők még egyelőre a felfedezendő kategóriába tartoznak.
A Fall Imperial Wax Solvent című lemezének alcíme akár az is lehetne, hogy "Mark E. Smith ötven éves és élvezi", még akkor is, ha valójában már a lemezmegjelenéskor betöltötte az 51-et. Csúnyulni már nem nagyon van hova, úgyhogy a kor még akár jót is tehet emberünkkel, és mivel a megszólaláson sem érződik, hogy bármit tompult volna, nem túlzás kijelenteni, hogy még akár tizenévig nagyjából ugyanerre a szintre lehet számítani. Mondanivaló van, ötlet van, és amíg vannak megalázásra vágyó emberek, akik kísérik Smith-et, addig Fall is lesz. Az albumon egy-két szám erejéig természetesen mások is kapnak némi terepet (legalább egy háttérvokálnyit), de a koncerten látottak is azt erősítették, ami nyilvánvaló: Smith, legyen bármilyen nyomorék kinézetű is, maximálisan uralkodó, sőt, hatalomgyakorló alkat. Ha valami nem úgy áll, ahogy az ő agya szerint kellene, majd azt elrendezi. Így adódnak olyan vicces helyzetek, mint hogy arrébbteszi a mikrofont a vokálózó gitáros elől, lehúzza az erősítőn a szólógitárt, szétbarmolja a lábdobhangosítást, és így tovább. Ugyanez az öntörvényű hozzáállás érvényesül a stúdióban is, a legkisebb jelét sem lehet hallani bármiféle megalkuvásnak. Születik sok érdekesség, mint például az általam (kis mennyiségben) nagyon is kedvelt pengetettbőgő-basszusra építő nyitószám a maga szolid horroreffektjeivel és néhol franciás Smith-akcentussal. A folytatás egyszerűbb, de hatásos rockolás, majd az alcímadó, több mint tizenegy perces 50 Year Old Man, ami a legvadabb háromperchívők számára sem lehet unalmas, már csak a többszöri stílus- és sebességváltás miatt sem. Mondhatnánk, hogy később is csapong a stílusok között, mert igaz, de csak ha hozzátesszük, hogy mindent a klisémentes vége felől közelít meg a mester, nem sok olyan van, ami egy az egybeni. A legérdekesebb talán a Taurig című kevésbeszédes szám, ami alapján akkor se járna rosszul a világ, ha a Fall ezentúl csak elektronikus tánczenét volna hajlandó kiadni. Koncertnyitányként mostanában az Is This New című számot játssza a zenekar, ami szöveg nélkül simán felfogható mint szignál - ezalatt Smith kényelmesen megvárhatja a színpad hátuljában, amíg összegyűlik a rajongótömeg. Lemezbefejezés gyakorlatilag nincs, de minek is, úgyis hömpölyög tovább az életmű nemsokára.
Másfelől közelít a Wire. Object 47 című kiadványuk (ahol a cím egy már elsütött poén reciklálása: harmadik, 154 című nagylemezük keresztelője az addig lejátszott koncertjeik száma volt, itt pedig az eddig kiadott korongok pótolták az ihletet) egyértelműen popos, ami azért általában jó eredményt hoz. A nyitószám, melyet már a lemez megjelenése előtt meg lehetett hallgatni, ijesztően híg, de a kedvencétől sok mindent elvisel az ember. Szerencsére
később nem kell tűrni, a második, Circumspect című szám ott van pályafutásuk legjobbjai között. Eleve különlegessé teszi a Wire-től szokatlan lassúság, és a hangsúlyos basszusra, némi gitárcsilingelésre, szomorkás énekre épített szám ad egy olyan nyomott hangulatot, ami a nyitó One of Us talán eltúlzott vidámsága után különösen üdítő. (Ha már sebesség: a horvátországi koncert legnagyobb hibája talán a sebességhajhászás volt: dicséretes, hogy ötvenes brit úriemberek öltönyben ilyen szigorú tempót tudtak diktálni, de mégis jót tett volna az élménynek a több szín, dinamika. És a több régi szám, de hát ezzel együtt kell élni, a művészek mindig jobban szeretik azt megmutatni, hogy mik ők az adott pillanatban, ahelyett, hogy visszanéznének.) Ezután krautrock alapon megy tovább a lemez, a Mekon Headmen az általában is kevés Graham Lewis által énekelt szám egyike, a határozott megjelenésű kopasz-rövidhajú gitáros trükkös dallamot énekel finoman effektezett hangon. A Perspex Icon az indokolatlan jókedvdallam miatt a One of Us-szal egy kategória, csak jobb kivitelben, utána egy háromdalos elszállós blokk következik, amire sok panasz nem lehet, az Are You Ready? kicsit üresebb, de az is elfér, és a lemez vége az, ami igazán Wire: kellően art, eléggé súly, ezzel együtt pop.
Az év végi listákon egyértelműen a Fall fog többet szerepelni, a Wire kevesebb figyelmet kap, ettől függetlenül hasonlóan erős a két lemez, mindkettő jobban ajánlott, mint bármelyik brit suhanczenekar az elmúlt három évből.
Legfrissebb kommentek