Lévén hogy még egy darabig a tipikus árérzékeny magyar kultúrafogyasztók közé tartozom, egyáltalán nem volt mindegy, hogy van-e olyan, hogy műpás diákkedvezmény, vagy nem van-e. Mert hiába jön Budapestre egy olyan híres valami, mint a Van der Graaf Generator, annyi közöm azért nincs hozzá, hogy rajongva beleöljek 5-8-10-14 ezret, viszont határozottan érdekelt, mit művel egy ilyen öreg zenekar 2009-ben, így mindössze két lemez (H to He Who Am the Only One, 1970; Pawn Hearts, 1971) előképzettséggel mégis megtámadtam a magyar kultúra fellegvárát (ahol olyan nagyságok is felléptek már, mint maga Ágnes Vanilla), hogy megnézzem, mik is ők ma. A hallott két album alapján tehát nem lettem ugyan megszállott, értő pedig pláne nem, de tény, hogy tetszettek, mivel nem elvadultan (vagy legalábbis nem a negatív címke értelmében) progresszív alkotmányok, ráadásul utóbbin szerepel egy Lemmings című szám is. Az akkori kor Uriah Heepjére (formailag és csak néhol) hasonlító hangzás és Peter Hammill érdekes énekstílusa is plusz volt, és ugyan nem mondanám, hogy John Lydon-i szimatom van a zenéhez, de az határozottan érződött, hogy sokkal normálisabb filozófia van a zene mögött, mint a dinoszaurusszá vált, technikamán progger társaké mögött. Mivel a Van der Graaf Generator egy 2004-ben újjáalakított, új lemezeket is kiadó csapatként jött hozzánk, fel voltam készülve arra, hogy felejtve a múltat, esetleg gyengébb, új műsorral jönnek, de még mielőtt kiderült volna, jogos-e az aggodalom, előbb volt bizony egy előzenekar.
Sőt, még azelőtt volt beengedés is, amiből meglehetősen jól jött ki az egyszeri diák, mivel az elvileg a harmadik emelet állóhelyeire szóló kedvezményes hellyel el lehetett lepni a földszintet is. A főeseményre így már nem is volt olyan hézagos a palota nézőtere; a borítékolhatóan megjelenő negyvensokas-ötvenes zeneértők/sznobok mellett egész vegyes közönség jött össze, összességében talán fiatalabb is, mint személy szerint vártam volna.
No de előzenekar. After Crying, amiből eddig sikeresen kimaradtam, azaz legfeljebb láttam a nevet, de hogy olvastam volna róla vagy hallottam volna belőle valamit, az szinte kizárt. Mint kiderült, ez egyáltalán nem volt hiba, mert gyalázatosan magyar volt az egész előadás. Emberek, akik tudnak hangszeren játszani, hangokat játszanak egymás után. Ember, aki tud énekelni, énekel. Körülbelül így foglalható össze, de nem volt semmi lelke vagy egysége az egésznek. Kis gonoszkodással ez már a zenekar myspace-én közzétett leírás alapján is sejthető volt, ugyanis kitűzött célként kortárs klasszikus zene alkotását jelölik meg, ami “possible to understand for many people”. Ugyan lehet, hogy nem ez volt a szándék, de ez a “na jó, akkor csinálunk olyan klasszikus zenét, hogy te is megértsd, aki hülye vagy hozzá” hozzáállás kissé arrogáns. Másrészt attól, hogy olyan hangszereket, formát használnak, melyek szerintük közelebb vannak a mai emberhez, attól az még pont ugyanolyan messzi lesz, mint maga a klasszikus zene. A nagy fegyverük talán az énekes lehet, aki mintha musicalszínésznek alkalmasabb lenne – vele talán el lehet hitetni az emberekkel, hogy ez az érték és a minőség. Mindez persze nem bántás akar lenni, csupán értelmetlennek látszik ez az út, mert az egész biztos, hogy nem igaz, hogy ők a könnyű- vagy komolyzene határait feszegetnék vagy mosogatnák össze, legfeljebb ott járnak, ahol mások is, csak kevesebb ötlettel. King Crimsont beemelni például biztos nem baj, bár nem a legelőremutatóbb, viszont a Bolero-részlet beépítése egy számba, nos, az teljes logikai bukfencnek tűnik. Mert tessék mondani, mi értelme van popkomolyzenét progresszív köntösbe bújtatni? Az ilyeneket nem kell még közelebb hozni az emberekhez, viszont a komoly komolyzenéhez nem az After Cryingon keresztül vezet az út. Attól még persze, hogy a nagy missziót (legyen az határelmosás vagy közelebb hozás) nem sikerül teljesíteni, lehetne ez még jó is, de bármelyik oldalról jön az ember, kliséket hall, a mélységnek szánt dolgokat pedig nem hiszi el. Akkor sem, ha az együttes “számos nemzetközi díjat is nyert”.
Igazán nem szeretnék hisztis picsának tűnni, de a főműsor előtti szünetecskét bizony nem értettem. Lehet, hogy bejáratott dolog a fél nyolcas előkezdés, nyolcas levonulás, fél kilences főkezdés, de engem megütött a nagy üresjárat. Fesztiválon elmegy az ember, iszik egy sört, az még oké, de itt mit csinál? Ihatna itt is sört, persze, de az nem az igazi. Világos, hogy kell a technikai szünet (bár olyan sok mindent nem kellett megmozgatni, széthúzni-összedugni), meg ha valaki csak a főműsorra jön, annak így kényelmes, de ez így olyan suta, hogy még egy Dénes Tamás-féle konferansz is javítana rajta.
Jöttek aztán, jöttek a bácsik, akik nem is tűntek annyira bácsinak. A frontember Peter Hammill (a bulvármédia diszkréten közölné: 60) körülbelül fizikatanár vastagságú, de a többiek se tűntek elpuhult vénembernek. A színpadkép meglepően puritán, kétoldalt billentyűk (jobbról Hugh Bantoné komolyabb), hátul dob, középen jó ideig csak a bekészített gitárok. Kezdésként rögtön új számot játszottak, de hogy mi új, mi nem, azt akkor még nem tudtam, mert ha szét is oszlott a hetvenes évek klasszikus albumaira a repertoár nagy része, a hangzáson nem érződött, hogy bármelyik szám megszületéséig föltétlen 1971-nél későbbig kellett volna várni. Elsőre nem tűnt meggyőzőnek a dolog, lehet, hogy nekem kellett idő, hogy belelendüljek, lehet, hogy nekik, nehéz eldönteni. Viszont meghallgatva immár lemezen is, egyértelmű, hogy élőben jobban szólt: a már említett énekhangot nem tudták úgy átvinni lemezre, mint ahogy itt kijött. Hammill furcsa, fejrázós vibratója, néha énekbeszéde, a szabad dallamok teljesen rendben voltak még akkor is, ha nem mindenbe talált bele jól (bár sokszor nehéz is lett volna megmondani, mi lett volna a “jó”). Igazán erősnek onnantól volt nevezhető a koncert, amikor Hammill jobban ráállt a gitározósdira; hangban még túl erős is volt, de ez nem az ő bajuk. Egy idő után ugyan fárasztóvá váltak a halk-hangos váltások, kakofón részek, és az ének se tartogatott sok meglepetést, de (ritka kegy) hajlandó vagyok
Természetesen igazságtalanság lenne csak Hammillre önteni
(A blogon ezentúl csak Emerson, Lake & Palmer-, Yes- és Genesis-méltatások kapnak helyet. A képet pedig a zenekar 2008-as amsterdami koncertjének egy beszámolójáról loptam, de esküszöm, majdnem ugyanezt láthatta az is, aki most a pestit látta.)
Legfrissebb kommentek