Lehetne mondvacsinált indokokat keresni, hogy a Queenről miért pont most (elvégre szeptember új lemezt és ahhoz kapcsolódó, Budapestet is érintő turné kezdetét jelenti), de ami most következik, annak egész pontosan semmi köze ehhez. A nagy cél ugyanis nem más, mint a csapat szinte össznépileg utált 1982-es Hot Space című lemezének (legalábbis részleges) rehabilitálása, azaz a Queen-összes egy elfelejtett ötdalos szeletének bemutatása.
Annyi mindenért lehet utálni a Queent, kezdve a megcsináltságtól, a stadionrockerségtől és a macsóskodáson át a kommersz glam hangzás túlhordásáig, hogy közepesen jó ízlésű ember nem is mondhat rájuk mást, mint azt, hogy ciki. Mégis, a slágerek mögött (néha között) szép számmal találni igazán jó dalokat, amik többsége úgy született, hogy a zenekar újabb és újabb stílusokat szűrt át magán, formálta saját képére. Ez a virgoncság szülte a Hot Space nagy részét is: ezt szokás ugyanis "a Queen diszkólemezének" titulálni, és kapásból a földbe döngölni, hogy szar. Ami a diszkóságából még nem következne, elvégre a Rolling Stones is megcsinálta a maga diszkós kitérőjét, amit a közönség (kevésbé konzervatív része) és a kritika is jól fogadott, a Bee Geesről pedig az újonnan felnövők elég kis hányadának fog az eszébe jutni psych-pop munkásságuk. A Queennél ez máshogy alakult, pedig nehezen lehetne Freddie Mercuryhoz testhezállóbb stílust találni, elvégre kevés szexorientáltabb műfaj létezik, mint a diszkó.
Szerencsés embernek tartom magam, amiért soha nem kapott el a "mindegy, csak hangos gitár legyen benne" típusú zenehallgatói hozzáállás, ez tette lehetővé ugyanis, hogy megszeressek két számot a lemezről. Lévén hogy a Queen volt az első életmű, amit egészben földolgoztam, semmihez nem tudtam kötni a hangzásukat, egyszerűen csak tetszettek. A kattanás akkor jött, amikor a Devót is lenyeltem, ugyanis azóta megszállva tart a gondolat, miszerint nagyban tőlük jön az, amit a Queen-számokban is megszerettem. Ez persze nem a nagy leleplezés, hogy úristen, a Queen lopott, mert mint fent kiderült, gyakorlatilag mást se csináltak (ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezt így meg tudta volna csinálni bárki), viszont érdekes módon nem találni erre vonatkozó megjegyzéseket. A Queen, akik olyan sokáig büszkén hirdették, hogy nem használnak szintetizátort, olyannyira beadták a derekukat, hogy ez a bizonyos fél lemez szinte teljesen elektronikus alapokra épül, és nem is rosszul. A lemez másik oldala hagyományosabb hangszerelésben készült, és annak ellenére, hogy itt vannak a gyengébb számok, a kritika mégis úgy beszél róluk, hogy ezek mentik a lemezt. Ami igaz lehet a Bowie-val énekelt slágerre, az Under Pressure-re és a Lennon-tribute Life Is Real című számra, de a többire semmiképp.
Az erős zenefeketedést már az 1980-as Another One Bites the Dust is előrevetítette, már csak ezért is furcsa, hogy a további lépéseket ebbe az irányba már nem tolerálta a közönség, ami miatt a zenekar így arra kényszerült, hogy a bejáratott recepthez térjen vissza, azaz rockoljon, ahogy azt megszokhatták tőlük. Ami szomorú, mert ebből arra lehet következtetni, hogy sok minden nem derülhetett ki, hogy még mire képes a zenekar. (Úgy látszik tehát, hogy nem elég Queennek lenni, Radiohead szint alatt nem érdemes bármicsinálással próbálkozni, mert könnyen belesülés lehet a vége.) Kiderült viszont, hogy nem elvetemült ötlet összehozni Brian May gitárjait az electro-discóval, mert valóban képes ez így együtt működni, nincs olyan érzése az embernek, hogy egy olyan rockzenekart hallgat, ami trendi akar lenni, ráadásul elkésve. Ami pedig nem kicsit ironikus: bizonyos értelemben annak a trendnek a formanyelvét is sikerült elsajátítani, ami eredetileg pont a hozzájuk hasonló, ifjúsági kultúrától messze lévő állócsillagok eltakarítására született.
Az öt dalról egyenként:
1. Staying Power: néhány hangnyi basszus és dob után Mercury nyögése vezeti föl a dalt, amiben gyakorlatilag semmi szexuális utalás nincs, sokkal inkább egész konkrétan arról van szó, hogy mikor megyünk már, ahogy a címbeli állóképességen sem kell sokat gondolkodni. Az elektromos dob és szintetizátorbasszus mellett a fúvósok a legmeghökkentőbbek a korábbi hangszereléshez képest, csak Mercury énekstílusa ismerős (vagy az sem), de nem nagyon van mibe belekötni.
2. Dancer: itt van egy kis Bee Gees-re hajazó ének, de ami fontosabb, az a már említett jól sikerült szinti-glamgitár házasság.
3. Back Chat: nyugodtabb szám, mint az előző kettő, itt viszont már túl sok a gitárszóló; a számhosszt figyelembe véve (4:32) ezeket simán el lehetett volna hagyni.
4. Body Language: tematikájában az első számhoz hasonló, de ha lehet, még közvetlenebb formában. A hozzá készült klip természetesen betiltódott, pedig csak emberek vannak benne, hol több, hol kevesebb ruhával, és hol így mozognak, hol úgy. Ez a dal már megvalósítja az előzőnél áhított minimalizmust: dallamot vivő basszus, némi ütősszekció, vokál, egy-két effekt, nem kell több.
5. Action This Day: ez az egyik legjobb, kislemezen nem megjelent Queen-dal. Már a Dancer kezdete is egy lépegető robotra emlékeztet, de az itteni hangzás az, ami igazán robotikus. A nem emberi hatás eléréséhez nagyon kell a néha eltűnő, de egyébként minden második ütemre nyikogó éles new wave-gitár, amit semelyik másik Queen-számban nem hallani. A dal végi szintetizátorhömpöly utáni szaxofonszóló itt is kicsit sok, de ahhoz képest, amilyen túldíszítettséggel a glam jár, ez még puritánnak számít. És ez volna hát a Devós összevetés alapja, ami nem egy az egybeni egyezést jelent (habár a számkezdet egész pontosan a Whip It és a Going Under felezőpontjában található), hanem az alapok hasonlóságát. Igazi klip nem készült hozzá, de egy nézhető barkácsvideó azért van:
Legfrissebb kommentek