Nem, 2009-et nem a fantáziátlan, se nem a valaminek a valamije posztcímek évévé szeretném tenni, de hát muszáj vérkomolyan venni a kihívást. Az új Morrissey-lemez kapcsán annyival könnyebb dolga van az egyszeri véleményezőnek, mint az Animal Collective esetében, hogy akkor se kerül szembe milliós fronttal, ha azt merészeli mondani, hogy ez (csak) egy jó lemez. Márpedig az egyszeri véleményező nagyon bátor ember, úgyhogy mondja is, de persze nem mindegy, hogy hogy jó.
A dolog ott kezdődik, hogy Morrissey-t illik szeretni. Csak hát ahogy a Radioheadtől is hajlamosak elszaladni az emberek, mondván, hogy mit nyávog ez itt, úgy érthető, ha hősünk nyavalygása sokak ingerküszöbét meghaladja. Ha igaz, hogy Morrissey-t leginkább hozzá hasonlóan érzékeny, magányos, szomorkodó figurák értékelik, akkor már egy fél lépés hátrányban vagyok, de a (legalábbis a Smiths után) hagyományosnak számító dalokba és általában Moz esztétikájába (sajátos énekstílusába és furcsa dallamaiba) még mindig lehet kapaszkodni. Az, hogy ebből a keverékből milyen erős dalok születnek, nem mindig kiszámítható – a szólókorszak elejének oszlopaiként a Viva Hate (1988), a Your Arsenal (1992) és a Vauxhall and I (1994) lemezeket szokás emlegetni, a 2000-es évek visszatérése a You Are the Quarry (2004) sikeréről (több kiváló kislemezzel) és a Ringleader of the Tormentors (2006) langyosabb fogadtatásáról szólt. Az idei lemezről már tavaly megjelent két kislemez (That’s How People Grow Up, All You Need Is Me), ezek rögtön föl is kerültek az ugyancsak tavalyi Greatest Hitsre, de közvetlenül a Years of Refusalt az I’m Throwing My Arms Around Paris volt hivatott promotálni.
Az ehhez készült klipben ugyan láthatóan nem igyekeztek fiatalítani Morrisey-t, de ha csak az öt évvel ezelőtti és a legújabb albumborítót tesszük egymás mellé, akkor is látszik, hogy valamikor most volt az a pont, amikor egy fess fiatalemberből bácsivá változott. A táncikálás és a teátrális gesztusok nem is állnak már jól neki, de az vitathatatlan, hogy még mindig van benne és a hangjában is erő.
Morrissey - I'm Throwing My Arms Around Paris
A verze gitárprüntyögése nem valami nyerő, de összességében a szám nem rossz, és a tizenkét számos lemez első “fele” (nyolc szám) is masszív egységet alkot: a dalok általában hangosak, lendületesek, ötletesek. A kicsit talán túl tipikus rockolás az első számban először hallgatva ijesztően béna, de azért megszokható, és legalább jelzi, hogy valami nagyon elkezdődött. No meg úgyis hamar az énekre terelődik a figyelem, a “something is squeezing my skull” felfelé ívelő refrénkezdet elég meglepő; végül egy tízmásodperces nyugodtabb rész után a kezdetnél is hangosabb, kaotikus végjátékba torkollik a szám. A folytatásból (Mama Lay Softly on the Riverbed) a középnél kezdődő, néhány pillanatra Depeche Mode-ot idéző félperces torzulás emelhető ki, magából a blokkból pedig az All You Need Is Me kislemezszám. A When Last I Spoke to Carol teljesen latin, úgyhogy nem is értem teljesen, miért tetszik mégis. Az utolsó négy számra mintha egy másik, öregesebb album kezdődne, az It's Not Your Birthday Anymore (egy kis klarinéttal) és a You Were Good in Your Time 28 év alatt nem biztos, hogy ajánlható. Ha valamelyik mégis, akkor inkább utóbbi, ami szinte teljes egészében szép régies, filmzeneszerű, tele szomorúsággal, vonósokkal, ahogy kell. Az utolsó két számra aztán visszaköltözik az élet a lemezbe, és sajnos az utolsó veszít az utolsó előttivel szemben, a Sorry Doesn’t Help három témát fűzgél össze és variál szépen, világosan, az I’m OK by Myself kevesebb koncepciót mutat, ráadásul a befejezése is gyenge.
Nagy erénye a lemeznek, hogy egészben hallgatható, de ugyanígy lehet örülni a jó kislemezdaloknak is. Az életmű nagy lemezeihez hasonlítgatni nem biztos, hogy érdemes, mivel zeneileg nem valami különleges, és hiába nagy költő Morrissey, a magányról írt dalok egy idő igenis képesek unalmassá válni, de legalább el lehet hinni őket.
Értékelés: 7.2
Legfrissebb kommentek