Még nyomasztóbban brit nap volt a második, egyszerre szaladgálósabb is, szűkebb sávba több potenciálisan érdekes fellépő került, mint előző nap - egy kisebb gitárzenekar-légió után a hip-hop és electro dominált, lássuk, mit produkált az első csokor.
Valami mindig is gyanús volt a Cribszel [igen, hülyén néz ki, de tudtommal így helyes], mivel a last.fm-es profiljuknál tovább nem jutottam: kétszer megállapítottam, hogy az énekes csúnyán nem tud énekelni, és ennyi. Lehetett viszont olvasni, hogy Johnny Marr is velük van néha, gondoltam, hátha most is (annyira nem mentem utána, hogy kiderítsem, most is a zenekarral turnézik-e). Nos, a napfényes esti hatos fellépésen kiderült, hogy Marr nincs, cserébe megválaszolódott, hogy miért nem kapkodtam a zenekar után eddig, és szokás szerint jöttek a kínzó kérdések is. Szóval: a zenekar Nagy-Britannia szégyene, pedig ha nem is magasztalja őket egekig a kritika, nincsenek is egyértelműen lehúzva. Ennyi bajt rég láttam egyszerre egy koncerten: 1. az énekes szarul nézett ki. Hülye frizurája mellé hátul spontán kilyukadt pólót viselt, aminek elöl pedig olyan szabása volt, hogy a jobb mellbimbója még épp ízlésesen kilátszott. És mintha a hetero- és homoszexualitás határán vergődne, ennek megfelelően a mozgása rossz értelemben véve buzis volt. És egy számindításnál a gitárjával föllökte a mikrofonállványt. Muhaha. 2. Az énekes tényleg nem tud énekelni, de annyira nem, hogy idegesítő volt, pedig nem várok én sokat. Még az ordítása se tetszett. Ezt a két bajt remekül illusztrálja az a tény, hogy a lánykedvenc kinézetű, sima hangú basszertesót is szívesebben néztem-hallgattam, mint az énekest. 3. Ezek az emberek se zenélni nem tudnak, se számot írni. A kérdéseim pedig: 1. Hogy vannak még mindig életben ilyen gyászos produkcióval? 2. Hogy adhatja/adhatta a nevét Johnny Marr egy ilyenhez? 3. Mikor oszlanak már föl?
Megelégelve a szenvedést, inkább átmentem a következő koncert helyszínére, a nagyobbik arénába, várni. Mert még az is jobb volt, mint ez a bénaság. Közben volt idő a közönséget kielemezni: ahogy az várható volt (lévén hogy első nagylemezével idén jelentkező csapatról van szó), a koncerten a legtrendibb ifjúság volt ott, de persze nemcsak. Már-már kínosan sokat pöcsöltek a Blood Red Shoes beállásával, sikerült odáig húzni, hogy a sokadjára gitárt hangoló emberke már füttyöt kapjon. Mondjuk érthető, egy kétemberes zenekarnál nem lehet hiba, mert ott azonnal vége van, de pontosan ettől szép ez a műfaj, garantált, hogy nincs alibizés, végig kell hajtani a koncertet. Végig is hajtották, ezzel talán a legjobb koncertélményt adva a fesztiválon, így még a dobos-énekes Steven Ansell láncos nadrágját is meg tudtam bocsátani. Az énekesnő Laura-Mary Carter ruháját meg kimondottan imádtam, de őt magát volt sem nehéz megkedvelni - vicces volt nem kimondottan kilátás- és szemfényképezés-barát frizurája, no meg a viselkedésbeli kontraszt: ha nem épp a feszes gitáralapok odapakolásával vagy az énekkel volt elfoglalva (azaz számok között volt épp), azonnal egy bájosan bizonytalan, kéztördelős kislánnyá változott. Egy mozzanat valószínűleg jó időre megmarad bennem az ő ténykedései közül, mégpedig az, ahogy az ADHD című szám verzéjének elejét énekelte, ugyanis még soha nem hallottam ilyen magas frekvenciájú énekhangot, ami keresztülvitt volna egy koncerthangosítást. Az is lehet, hogy becsaptak, és csak effekt volt, de ha így is van, az se baj, néha nem árt becsapódni. Viszonylag rövid műsor volt, és az extra várakozást (és a koncerten teremtett hangulatot) figyelembe véve nem meglepő, hogy a közönség követelt volna többet, de hiába. Nem tudom, hogy a duóban mennyi van még, mert ugyan tehetségesnek tűnnek, de abból, amit most csinálnak, egy lemez pont elég. Ha igaz, amit kedvenc hivatkozási forrásom, a fesztiválújság ír, hogy nem szeretnék, hogy elvigye őket a siker, akkor évek múlva is azt lehet mondani, hogy szimpatikus csapat.
Nem azért, mert nagy rajongó vagyok, de a csúszás miatt (és mert hamarabb kezdtek) rohanni kellett az Editors-koncertre. Ahogy a Subways, úgy ez is amolyan back to 2005 koncert volt, csak kicsit erősebb alapokkal. A 2005-ös The Back Room tartalmazott legalább három jó kislemezszámot (Munich, Blood, All Sparks; a Bulletset hiába játszották agyon, nem tudtam különösebben megkedvelni), és noha a tavalyi lemez akár egy az egyben a Coldplayé is lehetett volna, olyan nagyon nem kezdtem el utálni érte a zenekart. Szép fekete-fehér összhatást produkáltak a színpadon (csak a basszusgitáros szürkéje rontott rajta), mondjuk ilyen zenéhez igazán hülyén nézne ki, ha színesben bohóckodnának. És pont ez a zavaró velük kapcsolatban, hogy erősen behatároló az, amit csinálnak: táncolhatóvá teszik a sötétebb post-punk/new wave zenéket Interpol módra, ez rendben van, csak ha így megragad a pátoszos énekhang, akkor hova tovább? Mert ezt viccbe lehetetlen átvinni, márpedig előbb-utóbb (inkább előbb) az lesz az érzése az embernek, hogy túl komolyan veszik magukat is, nem pedig csak arról van szó, hogy belülrol jön ez a nagyívű, drámainak hat(ni akar)ó megszólalás, és ezt próbálják átadni. Sajnos tényleg nem látszik más jövőkép: Coldplay. A koncert maga korrekt volt, az előbbiek alapján a táncosabb számokat természetesen jobban értékeltem, mint az elnyújtott, lassú darabokat. Az mindenképp megállapítható, hogy még mindig ők nyavíkoltatják a gitárt legjobban. Mivel már nem sok volt hátra, és mert jó élménnyel akartam távozni, így a Munich lett az utolsó, amit hallottam, és következhetett a nap második, az eddigiektől alapjaiban eltérő stílusú fele.
Legfrissebb kommentek