A fesztivál második és egyben utolsó napján már inkább csak apró érdekességek vártak, nem előre láthatóan katarktikus élményt nyújtó előadók, de azért erre is volt némi esély. Ráhangolódásnak új-zélandi electro-punk, kis szünet (amíg a nagyszínpadon a lengyel Ladánybene játszik), egy pitchfork-kedvenc, az izlandi Jesus and Mary Chain, egy eltévedt stadionzenekar után maga a punk-jazz atyaúristen. És még egyebek.
A So So Modern sátras fellépése már egyáltalán nem meglepő pattogós electro-indie-punk keveréket hozott, már a belépéstől kezdve túl sok pózzal (fejrázással és egyéb indokolatlan túlmozgással). A "ha nem gitározunk, akkor hátravetjük a gitárt és nyomkodunk vagy tekergetünk valamit" elvet követő csapat néha azért nem volt rossz, ügyesen variált ritmusokkal és váltásokkal dolgoztak, és viszonylag keveset énekeltek, mert minek. Nagyjából olyan kategóriájú zenekar ők, amiből úgy két-három-négy hetente egynek illene megfordulnia nálunk is, ehelyett évente van ilyesmiből négy-öt. Sebaj, majd egyszer.
Nyolckor kezdett a hangulatos színpadon a Menomena, ami nekem a fesztivál meglepetése volt, bár nem kellett volna annak lennie. Valószínűleg kissé felületesen hallgatgattam a lemezeiket, mert többek között egyáltalán nem rémlett, hogy ennyire megoszlik a felelősség a tagok között. Azt is bevallom, nem fordítottam sok energiát arra, hogy néhány könnyebben befogadható dalon kívül megmaradjon bennem más, pedig érdemes lett volna. Ritka az ilyen ugyanis, de a sajátos zeneszerzési technikából adódóan (improvizatív elemekből szoftver segítségével építenek dalokat, amit megtanulnak eljátszani) van bőven felfedezni való a komplex szerzeményekben. Élőben, a helyszínen néha kicsit progresszív hatása volt a dolognak, de ezt el lehetett kenni úgy, hogy egyszerűen jó dalokat írnak, mert hát tényleg, csak elég tágan kell értelmezni hozzá a dal fogalmát.
Három (relatíve) fiatalemberről van szó tehát, három szimpatikus és magas fiatalemberről. Ha nem történik semmi külön említésre méltó, akkor is ezt mondom, de történt, és ez csak megerősítette. A dobos ugyanis elkalapált valamit a felszerelésben, és a kis kényszerszünetet valahogy el kellett ütni. És ez a zavar láttatta azt, hogy mennyire a zenében vannak elmerülve, mert a legtöbbet éneklő Justin Harris hirtelen nem találta a helyét. Először néhány klisével próbálkozott, hogy elüsse az időt (hogy mennyire örülnek, hogy itt lehetnek), méltatta a közönséget (hogy nem dobálják le őket, mint Franciaországban), majd társkeresős stílusú bemutatkozásba fogott (Justin vagyok, harmincegy éves), míg az egész zenekarról ki nem derült, hogy kb. egyidősek. Az egész annyira aranyos volt, hogy nem is lehetett más a közönség reakciója, mint kedves nevetgélés-tapsolás. Végül helyreállt a rend, és nagyjából ennyi is volt az interakció a közönséggel, de ez tett azért, hogy följebb értékeljem őket. Magát a produkciót taglalva úgy nézett ki a dolog, hogy általában eggyel több sávból álltak a dalok, mint amennyit hárman elő tudtak adni, így adódtak olyan furcsaságok, hogy egy számon belül Harris is bariton szaxofonozott, és gépről is szólt a hangszer, vagy hogy a hangsúlyos basszus alap nem volt élő. Nekem jobb érzés lett volna, ha egy színpadi kisegítő embert alkalmaznak, de az már az én bajom. Más bajom, azt hiszem, nem is volt. Ami a Caribou-nál a Melody Day volt, az itt a Pelican című szám, abból is kaptam egy szépet emlékbe. Érzésre körülbelül felesben játszottak a 2003-as és 2007-es lemezről, nagyjából időrendben, így a jelzett progresszívkodás is inkább a koncert elejére koncentrálódott, kellemes érzést hagyva a végére.
Menomena - My My
A programfüzet hízelgő összehasonlításokkal tette vonzóvá a következő programot, a Singapore Sling koncertjét: Jesus and Mary Chain, My Bloody Valentine, Sonic Youth, Birthday Party, Suicide. Ebből ugyan nem sok minden bizonyult jogosnak, mégis élvezetes koncertet adtak. Színpadra lépésükre körülbelül akkora ováció fogadta őket, mintha a példaként hozott zenekarok egyszerre léptek volna a színpadra (persze nem), ezen a ponton el is bizonytalanodtam, hogy talán ismerni kellene őket jobban, de végül megnyugodtam, hogy azért erről nincs szó. A noise, shoegaze jelzők szépen megálltak, csak épp hiányzott belőlük a Beach Boys, és inkább a sötét tónust erőltették. Számokon belül és a számok között sem volt sok variálás, négynegyedben pengettek amúgy Velvet Underground-osan/krautosan, de ennél nincs sok nyerőbb taktika, sokáig lehet szeretni az ilyet. Egy idő után mondjuk hasznos lehet bevetni valami szert is bevetni hozzá. Külön kiemelendő a színpadkép: öten állnak egy sorban a színpadon, ebből négyen gitárral, ebből ketten napszemüvegben, és na mi a dolga az ötödiknek? Hát az, hogy kockás ingben csörgőzzön. Jaj.
Ezután tódult a tömeg, hogy a fesztivál talán leginkább túlértékelt zenekarát lesse a nagyszínpadon. A British Sea Power annak ellenére lett legnagyobb betűs, hogy se nem hallgatják olyan sokan, mint pl. az of Montrealt, se nem büszkélkedhetnek olyan hatalmas kritikai sikerrel. Valószínűleg az történt, hogy az első lemezt fölvezető/arról kimásolt kislemezek arattak akkora sikert, hogy később is eseménynek számítson egy nagylemez-megjelenés, pedig már a korai munkákban is benne volt az elstadionosodás csírája, vagy talán nem is csak az, és ez mára szépen kiteljesedett. Nem is volt sok nagy pillanat, alulról ütötte a nézhető szintet a koncert. Elképzelésem sincs, mi indította a zenekart arra, hogy beültesse fákkal a színpadot, mindenesetre így tettek. Arról több sejtésem van, miért helyeztek el több ponton is lengyel zászlókat, erre azt tudom mondani, hogy nemzeti érzésre játszani olcsó és hiteltelen dolog. Az MTV2 120 Minutes-ében egy időben gyakran előkerülő újlemezes Waving Flags-videót azért nézze, aki szeretné.
British Sea Power - Waving Flags
Figyelem, legenda következik. A rövid életű, ám annál nagobb hatású New York-i no wave szcéna egyik, ha nem a legfontosabb alakját is sikerült elhívni: James Chance and Les Contortions néven járt Lengyelországban a mi kedves fehér dzsémszbráununk. Na jó, egyáltalán nem kedves, de azért aranyos, de a lényeg, hogy tőle lehetett várni egy remek, punkon áttört jazz és ugyanígy megvariált funk elemekből összerakott produkciót. Először megijesztett, mert úgy tűnt, emberünk elfelejtette, mi a dolga, és tisztán (ál)jazzes dolgokat játszott, de aztán javult a helyzet. Folytonosan visszatérő James Brown-os sikolyok közepette előkerültek a nagy hatású (címkegyűlölők most forduljanak el) proto-dance-punk muzsikák, és végül a himnusznak is beillő Contort Yourself. Komoly műsor volt, Chance sokat dolgozott, de a táncikálás egyáltalán nem állt jól neki, a maga ötvenöt évével és pocakjával kissé parodisztikusnak hatottak a mozdulatai, de nem bántjuk, mert nem. A nemkedvességről pedig csak annyit, hogy a koncert vége felé egy mesélősebb számnál leordította a közönség fejét, hogy ne tapsoljanak. Több ilyen kaliberű fasisztoid színpadi embert.
James Chance and Les Contortions - Contort Yourself
Már nem is mondom, hogy 2-től fél 4-ig tartó sávban, amikor is két one man show-t sikerült még beiktatni, megint az ébren maradás kötötte le a legtöbb energiám. Előbb a kísérletezős színpadon volt nézendő Felix Kubin, aki elektronikával varázsol, és emellett lerí róla, hogy beteg ember, németül tudók a szövegei alapján még könnyebben megbizonyosodhatnak erről, mint azok, akiknek csak szeme van. Nem lehetett rossz műsor, mégis inkább Max Tundrára menés lett belőle, aki a fesztivál legszórakoztatóbb figurája volt: össze-vissza kevert mindenfélét, néha hangszerhez is nyúlt, mégis az éneke volt a legviccesebb: egészen lehetetlen dallamokat adott vissza, látszólag rendszertelenül ugrálókat, amik leginkább soul- vagy hiphop-paródiának tűntek. A közönséggel is elbeszélgetett néha, felkészülten káromkodott lengyelül, és végig élvezte. Mástól, máshogy volt ez a fellépés érdekes, mint a kritikusok szerette 2002-es Mastered by Guy at the Exchange című lemeze, de jó volt. A rajongók meg már nyilván türelmetlenül várják október 13. közeledtét, amikor is jön az új lemez Parallax Error Beheads You címmel.
Erre a napra is volt egy idézőjeles Indie Night Party, itt már az gyanús lehetett, hogy azzal hirdették a fesztivál weblapján és a műsorfüzetben is, hogy a Fluowankaz nevű csapat fellépett a Trafóban és a Merlinben is. Márpedig ha erre büszkék, akkor sejteni lehet, hogy nem lesz jó, és nem is volt; ismét csak a megjelenés kapott egy mosolyt, az egyik tag hülye hiphopsapkában és negyvendioptriás szemüvegben jelent meg, de ez minden. Nyomás haza, azaz Krakkóba. (Csak hogy teljes legyen a történet: szemtanúk beszámolója szerint a másnapi templomi Iron & Wine-koncert jó volt.)
Legfrissebb kommentek