Legfrissebb kommentek

Címkék

after crying (1) ajánló (4) animal collective (2) audio bullys (1) axolotl (1) beach house (1) bécs (1) best of (2) beszámoló (15) be your own pet (2) blood red shoes (1) british sea power (1) caribou (1) clinic (2) coldplay (1) cut copy (1) dan le sac vs scroobius pip (1) deerhunter (1) devo (1) dick4dick (1) disband (1) dürer kert (1) eagles of death metal (1) editors (1) elbow (1) erik sumo band (1) fall (1) fatboy slim (1) felix kubin (1) fesztivál (11) fleet foxes (1) franz ferdinand (1) gossip (1) heaven street seven (2) hercules and love affair (1) hexstatic (1) hot space (1) james chance (1) je suis animal (1) kevin barnes (1) kings of leon (1) kiscsillag (1) koncert (4) kritika (10) kult (3) late of the pier (1) laura marling (1) lengyelország (4) lilys (1) m83 (1) mancino (1) mando diao (1) man man (1) max tundra (1) menomena (1) metronomy (1) mgmt (1) modified toy orchestra (1) morrissey (1) mr oizo (1) mumm ra (1) művészetek palotája (1) myslowice (4) my toys like me (1) ninja tune (1) no age (1) oasis (1) off (4) of montreal (2) pohoda (6) portishead (1) post punk (1) pozsony (1) primavera (1) prinzhorn dance school (1) queen (1) rem (1) rhcp (1) rokaj (1) santogold (1) sarandon (1) singapore sling (1) so so modern (1) spanyolország (1) sparks (1) stephen malkmus (1) szene (1) szlovákia (7) the breeders (1) the chalets (1) the cribs (1) the fall (1) the fiery furnaces (1) the horrors (1) the kills (1) the last shadow puppets (1) the notwist (1) the postmarks (1) the shortwave set (1) the streets (1) the subways (1) the twist (1) the walkmen (1) times new viking (1) tindersticks (1) trencsén (6) tv on the radio (1) vampire weekend (1) van der graaf generator (1) wire (2) wolfmother (1) wolf parade (1) zágráb (1)

Oasis vagy Kings of Leon? 2/3.

2009.01.04. 23:52 | bátor ventilátor

Íme a nagy 2008-as toplista várva várt második fele. Na de miről fog szólni a harmadik rész? Az majd kiderül.

 

10. Late of the Pier – Fantasy Black Channel: ilyen az, amikor éretlenek érett zenét produkálnak: őrültség, buli, de nem beállva a trendi mókagyárosok közé, hanem jó értelemben meglovagolva a hullámokat. Meglehet, hogy ha ugyanilyen filozófiával, de mondjuk a sűrűn emlegetett Gary Numant és a Sparksot az ihletők közül kihúzva működne egy csapat, arra máris kevesebb figyelmet fordítanék, de az az igazság, hogy ezeket más, hasonlóan jóval pótolni nem nagyon lehet, legfeljebb valami formabontóan eredetivel. Ahhoz ugyanis, hogy ez a lemez jól működjön, nagyban hozzájárultak az előbb említettek, lásd numanes szintihangzás és dallamvilág, valamint sparksosan vicces színház. Egy halálosan rossz percet leszámítva az Enemy Are the Future végén, csupa jóság, átgázolás stílusok hadán, unalom mellőzve. Magasfények: Focker, Heartbeat, Bathroom Gurgle.

9. Stephen Malkmus – Real Emotional Trash: Malkmus a Pavement feloszlatása óta rendre egységesen jó színvonalon termeli a lemezeket, ez sorrendben a negyedik szóló próbálkozás. Az irány (természetesen) mindvégig a kicsit singer-songwriteresebb indie rock volt, de a 2005-ös Face the Truth című lemezen emberünk már egész bátran bánt az effektekkel és belenyúlt más stílusba is, így a folytatásban további kalandozást lehetett várni. A csapongás elmaradt ugyan, de a “szimpla” indie rock még mindig olyan terep, amiből Malkmus ki tud hozni jó dolgokat. A jellegzetes antiénekkel ismét tud eddig ismeretlen színeket festeni, ugyanígy a gitáreffektezésben is volt még tartalék, azt meg nyilván nem kell külön mondani, hogy Malkmus dalszerzésből négyötödnél sose volt rosszabb. Slágerek ugyan inkább az előző szólólemezeken vannak, de egészben nézve a Real Emotional Trash mindenképp a jobbik félben van. A csalás részben ott van, hogy több tételes, hosszabb számokkal van megpakolva a lemez, amitől kicsit progresszív jelleget ölt, de ne ijedjen meg senki, aki még nem hallotta, ez legfeljebb egységesít a lemezen, de nem ront. Na jó, néha kicsit sok a jammelés, de messze nem olyan bosszantó, mintha ugyanezt hangszeres bravúrkodással töltenék. Akit meg még ez is zavar, hallgassa csak az öt percnél rövidebb dalokat, azzal se jár rosszul.

8. The Shortwave Set – Replica Sun Machine: amikor megismerkedtem a lemezzel, akkor még csak abban gondolkodtam, hogy egy ajánló postot megérne, különös tekintettel arra, hogy nem az internetről, hanem a televízióból sikerült levadászni, a VH1 közel egyetlen normális műsorából, a rövidke Flipside-ból. Ott adták le ugyanis a Now til ’69 klipjét, ami instant sláger, de hogy miért tetszik különösen, arra csak kis fáziskéséssel sikerült rájönni, pedig egyértelmű: az alapja tökéletesen megegyezik Bowie “Heroes”-áéval. Szorgalmasan hallgatgatva a lemezt, majd szembesülve azzal, hogy nem sok jobbat találni 2008-ban, a nagy felfedező post elmaradt, viszont megérdemelt listás helyére került a lemez.

Ajánlott lett volna a zenekart már 2005-ben, debütálásakor megismerni, mert az első lemez is okos; akkor még gyakran éltek samplerezős, meg-megállítós technikával, és volt egy jobbfajta barkács íze is az albumnak. A tavalyi lemezt már csak azért is lett volna könnyű hamarabb kiszúrni, mert Danger Mouse producerelte, és ő akármilyen ismert is, azért nem hetente jön ki album a keze alól. Neki, és megkockáztatom, hogy az első lemez óta képzettebb énekesnek köszönhetően sokkal profibb a hangzás. A számok hasonló erősségűek, és jellegük is megegyezik: kortalan (vagy inkább koros, de mindenképp trendfüggetlen), középtempós dalok némi álmodozással megtűzdelve, mindezt változatos hangszereléssel és ügyes dalszerzéssel. Kicsit túlzónak tűnhet a felsorolás, pedig egytől egyig igaz, tessék ellenőrizni.

7. Portishead – Third: ez lehet a Be Your Own Pet ellenpárja, mivel talán ez a művészileg legértékesebb a tavaly látókörömbe került lemezek közül, de teljesen azért nem sikerült azonosulni vele. Vagy azért, mert néha még náluk is kikandikál a tanácstalanság, vagy épp már üresnek, póznak tűnnek pillanatok, ami az ilyen jellegű zenénél nagyon veszélyes, mert hát miért értékelné valaki azt a szomorúságot vagy feszültséget, ami percekig tart, ha nem is létezik. Amiért külön kár, az a Deep Water bő másfél perce, a narancsdíj pedig a Machine Guné, de az akusztikusból elektronikába szánkózó Rip is megérdemel legalább két csettintést; az atmoszférikus-fájdalmas dalokból nehéz válogatni, mivel abban kb. a Portishead az ipari szabvány. Jóval több ez tehát, mint decens visszatérés, csupán emberi gyengeségem taszította a lista e helyére.

6. R.E.M. – Accelerate: az R.E.M-hez hasonló korban, de még fontosabb, hogy hasonló státuszban lévő zenekarok ritkán alkotnak ilyen feszes és egész frissen hangzó anyagot, jobbára inkább elpuhulnak, ellustulnak, nem feszegetik a rádiós játszhatóság korlátait. Olyan nagy feszegetésről itt sincs szó (az MR2-nek is sikerült agyonjátszania a Supernatural Superserioust), de nincs egyértelműen ciki szám, amin rajta lenne a 90-es évek ragacsa. Lassú szám persze van, de azt leszámítva, hogy a Hollow Man refrénjéről mindig az ugrik be, hogy ez egy izé... 90-es évek sorozatának a theme songja, azok is rendben vannak. Külön dicséret a Man-Sized Wreath basszusáért, ami az év egyik legemlékezetesebbje, a Houston című számért (itt is elsősorban a basszusért), valamint a Horse to Waterért, amiről pedig mindig az jut eszembe, milyen jól szét lehetne kergetni vele egy Guns ‘n’ Roses-on felnőtt bulizó fiatal magyar értelmiségi csapatot, miközben ha megkérdeznénk őket, azt mondanák, szeretik az R.E.M-et. Két év múlva szeretnék egy ugyanilyen virgonc lemezt a csapattól. Köszönöm.

5. The Breeders – Mountain Battles: az év egyik leginkább lesajnált lemeze volt, már ami a valaha volt nagyságok kiadványait illeti, méltatlanul. Nyilván nem olyan jó, mint a Pod vagy a Last Splash több mint tizenöt évvel ezelőttről, de két abszolút kilógó dalt (egy viccnek talán jó spanyol nyelvű rémséget meg az utána következő népies Here No More-t) leszámítva csupa jó dal van a lemezen. Van benne mélység, erős klausztrofób-paráztató hatás (érdekes lett volna egy csak erre fölépített lemez is), de a nappali műsorba is beleférő odalépős sláger meg a kísérletezés is szépen elfér. A Deal-ikerpár hangja sem kopott még, pedig a 2002-es Title TK-n már úgy tűnhetett (valószínűleg csak a szokásosnál is gyengébben volt producerelve), tehát jelen állás szerint a Breeders egyáltalán nem tűnik leszállóban lévő zenekarnak. De visszanézve az együttes korszakait, az is lehet, hogy most öt évig megint nem fog velük semmi történni.

4. Sparks – Exotic Creatures of the Deep: a Sparks a senior kategória egyértelmű győztese, és úgy van ott az abszolút élmezőnyben, hogy semmilyen korkedvezményt nem kaptak, azaz 55 és 60 leélt év után is valóban a legfrissebb, legjobb lemezek egyike a duó köré épülő zenekaré. A 2002-ben magának új stílust kitaposó Mael testvérpár a 2006-os Hello Young Lovers után tovább csiszolta a formát, és a nagyzenekarra és billentyűkre épülő teátrális pop most kicsit több elektronikát kapott, egy fokkal kevesebb a teatralitás és több a pop. A kihúzandó trackek itt az utolsó (Likeable) és a The Director Never Yelled ‘Cut’, ezeket elhagyva is marad negyven percnyi zsenialitás és móka. A legjobb dalcím az I Can't Believe That You Would Fall for All the Crap in This Song, az egyik legjobb szerzemény pedig a kölcsönös rajongás jegyében Morrissey előtt tisztelgő Lighten up, Morrissey. Utóbbiról ugyan nyilatkozták, hogy szó nincs arról, hogy Morrissey elleni támadás lenne, de nem nehéz belelátni egy kis élcet abba, ahogy ecseteli a visszautasított férfi panaszát, mert a kiszemeltnek csak egy nagyon “Morrissey-i” partner felelne meg – Morrissey összes ismert hóbortjával.

3. Santogold – Santogold: amikor először hallottam, arra gondoltam, ilyennek kellene lennie az MR2 legkommerszebb előadójának, viszont ilyet nyugodtan játszhatna, sőt. Idővel persze be is jött a dolog, kár, hogy abban a környezetben nem biztos, hogy igazán kijön, mitől olyan különleges Santogold, mivel formájában valóban közelinek tűnik a lagymatag fekete zenével beoltott slágerekhez. Pedig hát tudható, hogy itt pont az érdekes fekete-fehér keveredés viszi a lemezt, meg persze hogy tele van jól megírt slágerrel. Az énekhang is megkapó (bár biztos van, akit idegesít), és érdekes visszahallgatni Santogold frontnősködő korszakát, amikor a Stiffed nevű együttesben énekelt, és egész pontosan semmi nem utalt arra, hogy a hangjával kiemelkedhetne a popmezőnyből. Most gyakorlatilag mindennel kiemelkedik, és fél kézzel elintézi a Ladyhawke-féle szöszöket.

2. The Kills – Midnight Boom: nagyjából a csodával egyenértékű, ami a Kills háza táján végbement. Aranyos kis csapat voltak már az első, 2003-as lemez idején is, de egy közepesnél jobb, majd egy gyengébb garázs bluesos lemez után szerintem senki nem gondolta, hogy ebből még lesz valami. Márpedig lett: egy kimondottan karakteres, kellemesen sötét hangulatú popzenét hozó album, ami tele van ötlettel és megjegyezhető dallamokkal, és e kettővel együtt mostanság nem olyan egyszerű találkozni. Kiderült, hogy az előző albumok garázsosított éneke garázsosítás nélkül sokkal jobb, a duó Hotel néven futó férfi tagja nagyjából egy figurát hoz, de azt jól, míg VV (azaz Alison) a kismadártól a kiabálásig sok mindent tud. Nehéz legjobbat választani, talán a Tape Song a legérdekesebb, majdnem mindegyik szám a legvalamilyenebb, ahol a valamilyenség szinte bármilyen hízelgő dolog lehet. Na jó, ne végezzünk fél munkát: a U.R.A. Fever kapja meg a sötétet, a Cheap and Cheerful a bulisat, a Getting Down a legjobb vokáleffektet, a Last Day of Magic a dalverseny győztese, a Hook and Line és a M.E.X.I.C.O.C.U. a becsületes gitárhasználatért kap megosztva díjat. A kellemesen nyugis ellenpont kategóriában ugyancsak megosztva a Black Balloon és a záró Goodnight Bad Morning nyer. A maradékra mindenki kitalálhatja a maga verzióját, a lényeg, hogy zene ez bármihez, bárhányszor.

 

1. Vampire Weekend - Vampire Weekend: nem tehetek róla, egyetemista vagyok, kit szeressek jobban, ha nem a pulcsis-kardigánosokat? Többek ők persze, mint személyes kedvenc. Ugyan el akartam kerülni az MGMT megemlítését, de muszáj: többek között velük szemben, de egyébként is fontos egy szó: egyszerűség. Meg a nem nagy(nak látszó) arc. Ezek bármennyire is függetlennek látszanak a zenétől, egyértelműen érződnek és hatnak, tehát az értékelésnél is számítanak. Persze a jófejség önmagában még nem garancia arra, hogy év legjobb lemeze szülessen, ehhez kellenek olyan dallam- és hangszerelési ötletek, amik itt előkerülnek. Fuvolát például biztos nem tudtam volna elképzelni korábban ilyen jól használni, ahogy a vonósok bevetése is mindig necces, de ebből is jól jön ki a csapat. Aztán persze ott van a számtalanszor leírt afrikai szál a ritmusokban, mindez szintén tolakodás nélkül, mégis úgy, hogy észre lehessen venni, hogy itt valami más, mint szokott. Szintén nem gondoltam volna, hogy meg lehet hatni egy dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó dallammal, de nekik még ez is megy. Ami furcsaság a kiadvánnyal kapcsolatban, hogy az első verzióhoz képest a Boston című számot két másikra cseréltek, és ugyan meg lehet barátkozni a cserékkel is, de a Bostont nem érdemes kihagyni, az A-Punk után a második legbulisabb szám. Hogy aztán innen merre lehet továbblépni, az nyilván nemcsak engem foglalkoztat; láthatóan nyitott az út az elektronika felé, de bármi is lesz, remélhetőleg továbbra sem elégednek meg a kézenfekvően egyszerű megoldásokkal, hanem építenek újabb saját egyszerűséget.



2 komment


Címkék: portishead the kills sparks rem best of the breeders stephen malkmus vampire weekend santogold late of the pier the shortwave set

A bejegyzés trackback címe:

https://bravefanzine.blog.hu/api/trackback/id/tr70856066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gurkaserpa 2009.01.05. 23:04:23

Egyrészt LadyhAwke, másrészt a cikk írója szerintem meg sem hallgatta a lemezét, ja és...ööö...majd ha te is eladtál annyi albumot, mint ő, akkor kritizálhatsz. hö :)

bátor ventilátor · http://bravefanzine.blog.hu 2009.01.06. 00:46:51

@gurkaserpa: Na látja, kedves kommentelő, akinek a nevét le se tudom írni rendesen, annak egyszerűen _nincs_ helye a listán. (Amúgy meg: bezzeg aki az e-t hagyja le a végéről, azt nem alázzák meg így. Hahh.)
süti beállítások módosítása