Igen, ez még mindig annak a fesztiválnak az első napja, ahol az első két fellépő után (a?) Caribou is csak az "aznapi egyéb" kategóriába fért be. Abba a csapatba, ahova többek között egy post-rock óriás, egy német elektronikus duó, egy érdekes lengyel valami, egy játékzenekar, egy francia elektro megmozdulás is is tartozott. Na de mit nem néztem meg? A Caribou-t nyilván igen. A korábban Manitoba néven alkotó, matematikusi PhD-vel büszkélkedő fiatalember, Dan Snaith zenéje mondjuk nekem inkább (jó értelemben vett) szőnyegzene, mint kiváló dalok halmaza, de soha nem mondta senki, hogy egy jó koncerthez utóbbira föltétlen szükség van. A várakozásaim: egy nyugodt, elszállós koncert, szépen eljátszott Melody Day-jel. Ezek részben bejöttek, megvolt a jóérzés, lássuk, hogyan.
A koncert a második számú színpadon zajlott, melyet random elszórt, össze nem kötött, soknégyzetméteres padlódarabokon keresztül lehetett megközelíteni. Persze nem volt kötelező ezeket használni, de a leesett eső miatt mégis ajánlott volt. A túl hamari odaérés miatt láthattuk, ahogy Snaith (remek nagy zoknival a háromnegyedes nadrághoz) rövid beállás után mindent tökéletesnek talál, ez kicsit gyanús volt, ahhoz szoktam hozzá, hogy a zenészek mindig találnak valamit, ami nem jó. No de lehet, hogy ő nem is zenész igazán, ez a trükk. Legalább három hangszert kezelt ugyan a koncert alatt, de ezzel legfeljebb egy ironikus multiinstrumentalista jelzőt érdemelt ki, mert az egyértelmű volt, hogy egyik hangszernek sem mestere, de az is, hogy az egészet roppantul élvezi. Az egyik fő hangszere (számomra meglepetés) a dob volt, és mivel rögtön két, egymásnak fordított dobfelszereléssel dolgoztak, ráadásul a színpad elején, és nem féltek ezeket használni is, legyen a nevük hát dobzenekar. Ez a különleges színpadi elrendezés (kíváncsi vagyok, mikor látok legközelebb hátul gitárosokat, elöl dobosokat) meghatározta magát a megszólalást is: olyan volt, mintha a Manitoba-lemez hangzását ültették volna rá a Caribou-dalokra is. És itt van az a pont, ami a várakozástól eltért: a rengeteg párhuzamos dobolós rész miatt megvolt az elszállás, de a szinte folyamatos zakatolás miatt egyáltalán nem volt nyugodt. Szerencsére még épp nem lépték át azt a határt, aminél már azt mondanám, hogy idegesítő volt, ráadásul tényleg volt szép Melody Day is. A főember hangja nem arra van kitalálva, hogy a másik színpadig átharsogjon, a dalban és a koncerten általában is szépen belesimult a "kíséretbe", ami nem is annyira kíséret, hanem maga a zene, amiben a hang csak egy hangszer. Még egy apró, roppant érdekes momentum, és ugorhatunk is: az egyik, vokálozó gitárosról csak utólag tudtam meg, hogy nem nő, pedig hangja alapján kétség sem férhetett hozzá.
Most jött el az idő, hogy bevalljam, kis kitérés volt ez az eddigi szigorú időrendiségből, de hát néha a fontosság fontosabb. A Caribou elé ugyanis befért még két apróság: az egyik a Klangwart produkciója volt az experimental színpadon, a másik a Dick4Dick a sátorban. Az első a beharangozó alapján érdekesnek tűnt, kicsit dobott a dolgon az is, hogy több mint száz koncertről szólt a mese tíz év alatt, így volt egy kis exkluzivitás íze a dolognak, de utólag megnézve valószínűleg csak arról volt szó, hogy a több mint tíz évvel ezelőtti kezdet és a jelen között volt egy sok éves kihagyás is. Ez volt az első találkozás ezzel a programhelyszínnel, így egyáltalán nem volt mindegy, milyen a bemutatkozás. Hát nem volt jó. A nagyszobányi teremben üldögélő emberek hallgattak hosszan kitartott egyhangokat, ami abban a napszakban egyáltalán nem tűnt adekvát elfoglaltságnak, így menekülés lett a vége. Szerencsére a Dick4Dick jobban bánt velünk, pedig elsőre nem ez látszott. Affektálós műpunknak tűnt az egész, és sehol nem volt a programfüzetben is látható izgalmas színpadi megjelenés. Nem mondom, hogy egyfolytában arról álmodozom, hogy szőrös alsónadrágos és boás férfiakat lássak a színpadon, de ha valóban létezik, hogy így lépnek föl, egyszer mindenképp nézendő a dolog. A műsort nézdegélve, már lassan feladva, hogy itt valami történik, hirtelen átcsaptak elektrósabb alapú számokba, és ez máris sokkal jobban állt nekik, érthetetlen, hogy a másik vonalat miért erőltetik. Logikus lenne arra gondolni, hogy ez egy kilencvenes évek óta létező zenekar, és a régi faneknek akartak kedvezni, de nem, mindössze négy éve működnek, így csak arról van szó, hogy csaponganak, belemásznak sokféle stílusba. Néhány egész jó szám (mint a last.fm-kedvenc Technology) mellett elhangzott egy bájos refrén is, ami mindössze annyi volt, hogy "dick in your mouth", így elégedetten távozhattunk, hogy nem sokkal később magával Kevin Barnes-szal találkozzunk.
A Caribou után két reális választási lehetőség volt. Vagy egy Mogwai a nagyszínpadon, vagy egy Modified Toy Orchestra a kísérletezősön. Ugyan van olyan post-rock, amit szívesen megnéznék, de a Mogwai sajnos nem ilyen, és amúgy is, megberhelt játékokkal zenélni mégiscsak sokkal érdekesebb lehet, mint komoly arccal drone-olni sok embernek. Ennek megfelelően a legjobb taktika az volt, hogy menni rögtön MTO-ra, és ha unalmas (amire azért volt esély), még mindig el lehet menni a tovább tartó Mogwaira. Ez két okból nem következett be: egyrészt kurva jó volt a játékos banda, másrészt kémek jelentették, hogy a Mogwai nem jó, és én elhittem (aki nem hiszi, vagy tudja, hogy igenis jó volt, az ezt a felvételt is eléri az of Montreal mellett). Aki meg kétkedik, hogy egy vicccsapat hogy verhet le egy ilyen nagyságot, az nézzen élő videót vagy hallgassa meg a Toygopop című MTO-lemezt. A csapatról körülbelül annyit érdemes tudni, hogy birminghami, a kollektíva agya Brian Duffy (egy két évvel ezelőtti videón mintha még teljesen más csapattal lépett volna fel), és jófejek. Hogy lehetnének rossz arcok azok, akik meglett férfiként öltönyben parádéznak mindenféle gagyi műanyag vacakkal, és akiket aznap és másnap is lehetett látni a fesztivál területén. Duffy humoros fickónak tűnt, az üresjáratokban jól elkommunikált a közönséggel. Ilyen megjegyzések, mint hogy "hálás dolog olyan országban fellépni, ahol nem érted a nyelvet, mert így azt gondolhatod, hogy csupa szépet mondanak", hatottak jól. Vagy annak a számnak a felvezetése, ami a "most forbidden love"-ról szólt: megkérdezte, szerintünk mi lehet ez (és elmondta, hogy valahol azt válaszolták, hogy "to love jazz music?"), végül kiderült, hogy ez bizony a két különböző faj közti szerelemről szól. Meg is mutatta a kivetítőn: egy plüsselefántról és -csirkéről volt szó (név szerint Freenóról és Olafról), akik a szám végére egymásra találnak. Voltak komoly hangszerbemutatók is, egyszer a főnök szólózott a logónak is nevezhető, leginkább szögmérőre emlékeztető alakú masinával, máskor pedig az egyik tag bemutatta a Kék Gitárt. Igazából azon se lennék meglepődve, ha az egész műsor playback lett volna, mert néha nem látszott az összefüggés a nyomkodás és a kiadott hang között, de nem ez a lényeg, hanem a magas szinten űzött hülyeség. Dal szinten két nagy élmény volt, a Toygopop nyitódala, az A Grand Occasion, és a zárás, az alább nézhető Kraftwerk-feldolgozás. Mogwai meg majd legközelebb, messziről.
Modified Toy Orchestra - Pocket Calculator (Kraftwerk cover)
A sűrű programok közepette sajnos törvényszerűen jött a kifulladás, így a Dat Politicsre már nem tudtam annyira odakoncentrálni, de amit láttam, az alapján pihenten sem volt igazán érdekes, kicsit monoton elektro volt. A holtponton túllendülve jött aztán a nap meglepetése, az Indie Night Party. Az fesztiválhonlap angol verziójában legalábbis így írták, csak a lengyeleknek mondott valamit a DJ-kollektíva neve. Első napra a Hungry Hungry Models nevű csapat volt meghirdetve, és hát hm. Indie-nek nehezen volt nevezhető, inkább köcsög new raverek voltak, valószínűleg övék Varsóban a Kollektíva-közönség. Az egyetlen értékelhető az egyik tag igazán különleges tánckoreográfiája, ami abból állt, hogy toporzékolva felugrált, de úgy, hogy a szép fehér ruhájában legalábbis kényszerzubbonyos benyomást keltett. Ugyan volt olyan szerencsénk, hogy nem kellett attól félni, hogy majd a nap kerget ki a sátorból, de ez mégis túl volt a csúcson, így valahol négy és öt között be is lehetett a napot fejezni.
Legfrissebb kommentek